Vendégszerzőként jegyzi tegnap megjelent írását Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója, könnyűzenéért felelős miniszteri biztos a Mandineren.
Már e két cím is tekintélyt parancsol. Ám kerül ő még magasabb polcra is, ebben biztosak lehetünk. Hacsak nem hoznak fordulatot a fájdalmasan lassan, vánszorogva közeledő választások. Ha egy ilyen változás bekövetkezne, talán soha többé nem hallanánk róla. Ha viszont nem, úgy félek, hozzá kell szoknunk az ábrázatához. Orbánnak komolyabb tervei lehetnek vele, ha az eddigi baklövései ellenére megtartotta.
Szívem szerint nem akarnék beszélni erről az írásról, mégsem tudom szó nélkül hagyni. Olykor-olykor szándékosan piszkálnom kell magamban a kritikai szellemet. Mintha lassacskán kezdenék immunissá válni azzal szemben a tengernyi zagyvasággal szemben, amely napról napra a nyakunkba zúdul. Ilyen körülmények között természetes, hogy lankadni kezd az éberség, s könnyedén átsiklunk az újabb és újabb agyrémek fölött. Nem volna helyes csak úgy beletörődni ebbe az állapotba, s rezignáltan, passzívan bámulni a magyar rögvalóságot.
Kulturális váteszünk Mandinerben közzétett apokaliptikus víziójának talán legerősebb problémafelvetése így hangzik: lesz-e magyar kultúra 2222-ben, azaz közel 200 év múlva. A kérdés egyértelműen hajaz a közismert herderi jóslatra, amely szerint a „magyarok, mint az ország lakosainak legcsekélyebb része, most szlávok, németek, oláhok (vlahok) és más népek közé vannak beékelve, s századok multán talán nyelvüket is alig lehet felfedezni.” Persze, ahogy Herder sem a magyar nyelv életben tartásáért aggódott, úgy nagy valószínűséggel Demeternek sem az okoz fejfájást, mi lesz a Kárpát-medencében 200 év múlva. Felvetése ugyanis itt és most legalább annyira megválaszolhatatlan, mint amennyire értelmetlen.
Sokkal izgalmasabb, hogy a saját tevékenységével összefüggő legitimációs kényszere milyen elképzeléseket izzaszt ki belőle lehetséges megoldás gyanánt. Ha jól értem zavaros képzelgéseit, annak feltételét, hogy a kései utódok 200 év múlva is magyar kultúrába botolhassanak a környéken, a PIM feladatkörének kibővítésében, a tömegkultúrának a magaskultúrával való összekapcsolásában, s ezzel nyilán összefüggésben, a könnyűzene társadalmasításában, továbbá nem kevesebb, mint 23 milliárd forint többlettámogatás biztosításában látja.
23 milliárd. Az elég jó megközelítésben 23 ezer millió forint. Többnyire könnyen dobálózunk a milliárdokkal, s csak ritkán gondolunk bele, mit is jelent ez a nagyságrend. Had’ legyek egyetlen pillanatra populista. Kérdezzenek meg erről a 23 milliárdról egy hónapok óta zárva tartani kénytelen vendéglőst. Egy kialvatlanságtól szenvedő ápolónőt. Egy a gyerekek tömegében egészen az utóbbi napokig fertőzésnek kitett, védőoltás nélkül hagyott hagyott tanárt. Egy, a jövőjét illetően tanácstalan gazdát. Egy soron dolgozó munkást. Kérdezzék csak meg tőlük, hányadik helyen szerepel a prioritási listájukon a populáris kultúra társadalmasítása. De inkább ne kérdezzék. Félő, hogy jókora verésnek tennék ki magukat.
Ráadásul a populáris- és a magaskultúra legfeljebb ostoba kultúrpolitikusok fejében áll még mindig szemben egymással. A művészet a múlt évezred utolsó századának hatvanas éveitől maga számolta fel ezt a különbségtételt, méghozzá minden külső kényszer nélkül, a saját eszközeivel. Sőt, nyugodt szívvel jelenthetjük ki azt is, hogy ez az oppozíció a művészet történetében meglehetősen újkeletű, s egyben rövid életű volt. Homérosz, Szophoklész, Boccaccio, vagy Shakespeare a maguk idejében soha nem voltak a magaskultúra képviselői.
Ám túl ezen, micsoda idióta elképzelés, hogy majd mi, a PIM munkatársai „a következő öt évben több mint 23 milliárd forintból újrahangoljuk a tágabban értelmezett magyar popkultúrát.” A kultúra soha nem így működött. Nem hangolta soha senki központilag. Van Gogh napraforgói azonnal elszáradtak – de talán ki sem nyíltak – volna egy ilyen központi újrahangolástól. A mecénások legfeljebb megrendelők voltak, de a kulturális folyamatokat soha nem próbálták befolyásolni. Ha van egyáltalán valami, ami komolyan vehető veszélyt jelenthet 200 év múlva a magyar kultúra létezésére, az legfőképp Demeter hozzá nem értő módon elszórható 23 milliárdja.
Képek forrása: kutura.hu / discogs.com / leopoldbloomaward.com / 9046.blog.hu
