Azért az ugye messze nem mindegy, hogy az ember kinek a seggét nyalja.

Egyáltalán nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy ez lefelé történjen. Mondjuk elég nehezen is volna elképzelhető, sőt, már-már fizikai képtelenség számba menne. Nem is tudom, mekkorát kellene hajolni egy ilyen mozdulathoz. Meg aztán túl sok értelme nem is volna a dolognak.

Az emberi erőfeszítésektől mindig valami pozitív eredményt várunk. Ugyan joggal tehetjük fel a kérdést, miért ne remélhetnénk bármilyen értelemben vett hozadékot akkor, ha egy, a társadalmi ranglétrán alattunk álló személy altestét kényeztetjük, mégis, a seggnyalás annak megszokott trendje szerint jellemzően felfelé irányul. Nyilván könnyebb, hatékonyabb, s talán egyszersmind kisebb erőkifejtést is követel a hódolat kinyilvánítása ebben az alávetett pozícióban. Nincs hát semmi csodálkozni való azon, hogy az emberi kultúrában ez utóbbi metódus vált megszokott gyakorlattá.

Valljuk be, a seggnyalás se szószerinti, se átvitt értelmében nem túl gusztusos tevékenység. Az előbbi eset egészségügyi vonatkozásait inkább nem részletezem. Maradjunk csak a szimbolikus megközelítésnél. Van persze gyomorforgató karaktere az emberi moralitást érintő értelmezésnek is. Mielőtt azonban ezt közelebbről szemügyre vennénk, próbáljunk konszenzusra jutni abban a kérdésben, mit is értünk seggnyaláson?

Hogy gondolatmenetem az olvasókkal megközelítőleg hasonló értelmezési horizonton haladjon előre, rögzítsük azt, hogy a seggnyalás nem kizárólagosan emberi tevékenység. Kifejezetten gyakori és jól felismerhető magatartás az állatok világában. Az etológia behódolásnak nevezi, amikor egy egyed a másikkal szemben különböző – természetesen nem verbális – jeleken keresztül nyilvánvalóvá teszi, hogy tudomásul veszi, elfogadja a másik dominanciáját, s ezzel együtt hatalmát maga felett.

A behódolás következményei meglehetősen sokrétűek. Egyik oldalról az alávetett egyedet részint nem ölik meg azonnal, részint pedig – ha közösségről van szó – megtűrik a falkában. Párosodni viszont tutira nem ő fog, s bár, ha a rangsorban felette állók már teletömték a gyomrukat, hagynak neki némi koncot, de a táplálkozás során minden esetben a sor végére kell állnia. Ráadásul, mint az adott falkához tartozó egyedet, soha nem fogja befogadni egy másik csapat.

Talán nem járok messze a valóságtól, ha azt állítom, az emberek világában hasonló folyamatok játszódnak le. Egyrészt lehet racionálisan érvelni amellett, hogy célszerűnek bizonyulhat nálunk erősebb személyekkel, a miénknél erősebb hatalmakkal szövetséget kötni. Attól azonban semmiképp nem válunk világhatalmi tényezőkké, hogy világhatalmakkal parolázunk. Másrészt kifejezetten ostobaság, ha ezt egymással történetileg és aktuálisan is szembenálló felekkel tesszük. Harmadrészt pedig az kifejezetten gyomorforgató, ha mások seggét akár kelet, akár nyugat felé a saját falkánk deklarált értékrendjével szembe fordulva, a közösségünket gyengítve, annak rovására tesszük.

Tegnap Orbán Viktor prófétai hangulatban jelentette ki, hogy az amerikai elnökválasztáson Trump nyerni fog, nincs B-terv és nincs is rá szükség. Közölte ezt annak ellenére, hogy tudja – mert ezt is mondta – egy illiberális demokráciának, nem várt győzelmük esetén kevésbé volna nyitott és kedves a kapcsolata a demokratákkal. Tehát ezt tudva horgonyozta le Magyarországot egy laza nyelvcsapással Trump mellett. Arra azért kiváncsi volnék, hogy nézne természetes szövetségesei szemében akkor, ha egyszerre tűnne el a politika színpadáról Trump, Putyin, Lukasenka és Erdogán.

Képek forrása: tizmedve.blog.hu / civilhetes.net / hungarytoday.hu