Hogy nekem mennyire elegem van már abból, hogy – politikai oldalaktól hangsúlyozottan függetlenül – a közéletben senki nem képes azt mondani, amit valójában gondol.

Ráadásul a manapság itthon oly közkeletű szimbolikus beszédnek az égvilágon semmi értelme. Egyszerűen nem hatékony. Nem működik. Ellenben kifejezetten infantilis.

Létező problémák hiteles érvelésen és vitákon keresztül történő valós megoldása helyett retorikai csaták zajlanak mindenfelé. Meg persze a bármiben saját élményvilágának tükörképét megpillantani képes hihetetlen nárcizmus tündöklése, kiegészülve a mérhetetlen szereplési vágy, illetve kényszer megnyilvánulásaival.

Orbán egykor állítólag elég jól focizott. Egy ügyeslábú fiatalembernek igazi frusztráció, ha vélt, vagy valós tehetsége nem képes olyan magaslatokba emelni személyét, mint Lionel Messiét, vagy Cristiano Ronaldoét. Ez idáig rendben is volna. Egészséges lélek előbb, vagy utóbb elnövi az ilyet, s új célokat keres magának, ahol sikerélményekre tehet szert. Másokat a sikertelenség akár mély depresszióba is taszíthat. Vannak ugyanakkor köztes utak is.

Bár távol áll tőlem – ízléstelen is volna, meg nem is értek hozzá –, hogy a miniszterelnök személyiségét analízis tárgyává tegyem, azért néhány dolog elég árulkodónak tűnik. Ott van mindjárt a hazai labdarúgás erőn felüli támogatása, a stadionépítési láz, a rajongás egyes élvonalbeli csapatokért, s a már-már frottőrizmus számba menő haverkodás sztárnak tekintett labdarúgókkal. Mind-mind mintha az elmaradt ragyogást kompenzálná. Ha saját zsebből menne, nem volna vele baj. Ha közpénzből, az már elég gáz, de még mindig azt lehet rá mondani, hogy van ilyen a világ más részén is, ami persze helyben nem igazán menti a dolgot.

Esetünkben azonban, ahogy én látom, sajnos jóval többről van szó. Az a mélyen elavult társadalomszemlélet, amely mindent egymást kizáró ellentétpárokra épít, s oly sajnálatos módon jellemző a kormányzati stratégiára és kommunikációra, lényegileg rokonnak mutatkozik a focival. Az ilyen bináris oppozíciók alapján zajló gondolkodás mindent egymást kizáró ellentétpárokra vezet vissza. A lényeg a másik kiszorítása. Az újabban üldözötté vált PC jegyében a „kirekesztés” kifejezést inkább kerülöm.

Gondoljunk csak bele! Konzervativizmus vs. liberalizmus, jobboldal vs. baloldal, mi, magyarok vs. migránsok, Hibernians vs. Mol Fehérvár, NER vs. ellenzék, Magyarország vs. Brüsszel, stb. Egy ilyen felsorolásba oly könnyedén simul bele a politikaelméleti fogalmak közé egy labdarúgó találkozóra való utalás, mint Rácz Jenő fekete csokoládé cloche-ába a karamellás mousse.

Mintha a világ valóban ennyire egyszerű volna. Mintha leírható lenne Orbán végtelenül leegyszerűsített sémáival. Mintha az emberektől, akikért egy kormányzatnak elkerülhetetlenül felelősséget kell vállalnia, nem volna elvárható bonyolultabb összefüggések megértése. Vagy tényleg ennyire hülyének néznek bennünket? Vajon meddig megy az, hogy valódi átláthatóság helyett azzal etetnek bennünket, amilyen Orbán szerint a világ? És ebből jönnek a gyerekes katonai képzetek is. A labdarúgás kicsit valóban olyan, mint a háború. Két csapat feszül egymásnak, s az egyik minden esetben le akarja győzni a másikat.

Operatív törzs. Haditerv. Háború. A világ azonban nem így működik. Aki ilyen fogalmakat használ, aki ilyen fogalmak mentén gondolkodik, az elvileg is képtelen együtt élni azzal, ami nem az ő tükörképe. Az kizárólag védekezni, vagy támadni tud. Szóval háborúzni. Még egy vírussal is. Még a szövetségeseivel is. Még a másképp gondolkodó honfitársaival is.

Képek forrása: de.psy.co / 24.hu / rtl.hu / hajnaczkicsaba.blogspot.com