Imádom Írországot, imádom az íreket. A rajongásom persze jórészt érzelmi alapú.
Ha nem volna romantikus szerelmes filmekre levédve a kifejezés, azt mondanám, ők a mi lelki társaink. Az enyéim minden bizonnyal.
A történelmi párhuzamok eléggé nyilvánvalók. Egy kis nép, egy nagy nemzet árnyékában. Az anyaország határain kívül rekedtek tízmilliói (szemben a mai Írország 5 millió körüli lakosával csak az USA-ban 35 millióan vallják magukat ír származásúnak). Elítélve az emberi életek sokaságát kioltó erőszakot, valahol mégis megsüvegelendő az ellenséges nemzetközi környezetben évtizedeken keresztül folytatott, tulajdonképpen mindvégig reménytelennek tűnő küzdelem Észak-Írország függetlenségért, amely az évtizedek során nemcsak szavakban, de – olykor szörnyű – tettekben is megtapasztalhatóvá vált. Ha erre a folyamatos erőfeszítésre gondolok, saját történelmünkből két évszám, ’48 és ’56 jut az eszembe, s ez 1920-szal összefüggésben már önmagában is beszédes.
Aztán ott van az ő exodusuk. A hazájukat elhagyni kénytelenek okán keletkezett veszteség, s a siker, ahogy azok az emigránsok megtalálták helyüket egy új világban, az USA-tól Új-Zélandig, Kanadától Ausztráliáig. Tehetséges nép, mondhatnánk, ahogy magunkról is állítani szeretjük, bár szerintem tehetségtelen népek bizonyosan nem léteznek. Csak eltérő történelmi időszakok, s az ezekkel együtt járó eltérő történelmi lehetőségek. A büszkeségük és az önérzetességük azonban kétségtelenül szintén hasonlóvá teszi őket hozzánk, magyarokhoz. S ahogy meggyőződésem szerint bennünket is, úgy őket is épp ez teszi igazi világpolgárokká.
Jó, ezek mellett a kissé pátoszosnak tetsző párhuzamok mellett legalább ekkora súllyal bírnak az egyéb, könnyebben, s főleg személyesen is értelmezhető írségek. Olyan dolgok, mint mondjuk a Guinness. Egyáltalán nem rajongok a sörökért, ám ez a felső erjesztésű nedű maga a csoda. Állítólag jót tesz a szívnek, kevés kalóriát tartalmaz, s csökkenti a koleszterin lerakódást is. Várhatunk ennél többet egy italtól?
Aztán ott van a bársonyos Jameson. Nem szeretném, ha a megszokott módon olvasóim egy része ismét bértollnoksággal vádolna, csak ezúttal nem a politika, hanem a marketing terén. Mégis, azt kell mondjam, ha nagy ritkán megiszom egy korty alkoholt, az leginkább az írek e büszkeségéből való. Vannak puccosabb, drágább whiskey-k. A borszakértők stílusában költői magaslatokban szárnyalva is meg lehetne fogalmazni, miképp sűrűsödik össze ebben a párlatban az ír nép összes fájdalma, emelkedett pillanatai és a szinte utánozhatatlan összetartozásuk ereje. Mégis, maradjunk inkább annyiban, hogy piszok finom.
A pubok világát elhagyva nem mehetek el szó nélkül a klasszikus értelemben vett ír kultúra és művészet képviselői mellett sem. Mennyi mérhetetlen gyönyörűséget köszönhet a világ Charlotte Brontënak, Lewis Carrollnak, Alfred Hitchocknak, Sean Connerynek, John Lennonnak, Anthony Hopkinsnak, Michael Flatleynek, vagy épp Samuel Beckettnek! Ezúttal azonban mégis had’ emeljek ki közülük csupán egyetlen regényírót. Azt, akinek a Ulyssest köszönhetjük. Tudom – bár szerintem elég sajnálatos módon –, nem nagy divat James Joyce olvasása, mivel kétségtelenül igényel némi intellektuális erőfeszítést. A következők miatt hozom mégis épp őt szóba.
Jól ismerem Szombathelyen élő barátaim játékos büszkeségét, amellyel június 16-át, az úgynevezett Bloomsday-t szokták ünnepelni. Teszik ezt azért, mert az ír szerző ebben a kultikus művében több alkalommal is megemlíti városuk nevét. Nem tudok ugyanakkor arról, hogy Székesfehérvár hasonló módon járna el. Márpedig emlékeim szerint az Ulyssesben szó van egy székesfehérvári műteremben készült dagerrotípiáról. S ezzel az ír-székesfehérvári kapcsolattal el is jutottam mondandóm tulajdonképpen egyetlen bekezdésben összefoglalható lényegéhez.
Őszintén szólva magam is mosolygok azon, amiért ekkora feneket kerítettem a dolognak, hisz igazából csupán annyit szerettem volna bevezetőképp elárulni, mennyire szeretem Írországot, s milyen jó fejnek tartom az íreket. De hát ez van, ha az ember elragadtatottá válik. Szóval, az írek jófejsége mutatkozik meg – legalábbis az én olvasatomban – egy aktuális hírben. A MOL Fehérvár FC a labdarúgó Európa-liga első selejtező körében ír ellenfelet kapott. Na, bumm, mondhatnánk, és akkor mi van. A tévés közvetítések miatt azonban jó előre meg kell határozni, hogy melyik csapat milyen mezben játszik. A Bohemian FC a színütközés elkerülése érdekében a fehér mezét választotta. Ilyen is volt már a világtörténelemben.
Csakhogy ezen a mezen a támogatók logóinak tömkelege helyett egy nagyon határozott üzenetet megfogalmazó mondat olvasható. Ez pedig így szól: Refugees Welcome, azaz Örömmel látjuk a menekülteket. Politikai szándékoltságot persze egyáltalán nem feltételezek a dolog mögött. Egyszerűen ez lehet az a mezük, amely színben határozottan eltér a fehérváriakétól, s ezáltal a képernyőn jól megkülönböztethetővé teszi a két csapatot.
Az Amnesty Internationallal kötött megállapodás értelmében a mezen szereplő mondat azonban – amely az egyébként a hazai pályákon is látható, A gyűlölet nem pálya felirattal hasonló elkötelezettséget jelez – jól mutatja, hogy Írország, ebben az esetben sem csak szavakban, hanem tettekben is képviseli mélyen megélt katolicizmusának alapértékeit. A dolognak valódi pikantériát mégis az ad, hogy augusztus 27-én szotyi és NER-kompatibilis oligarchák társaságában a bevándorlásellenes politikájáról ismert Orbán Viktor – ha egyéb elfoglaltsága ebben meg nem akadályozza – nagy valószínűséggel személyesen fogja követni a lelátóról kedvenc csapatának nemzetközi találkozóját. 90 perc Refugees Welcome 11 mezen! Talán érdemes lesz figyelni a hatást az arcokon. Mi azért, függetlenül mindettől, szurkoljunk a miniszterelnökkel, vagy nélküle a Fehérvárnak!
Képek forrása: smarttms.ie / thejournal.ie / newsfour.ie / 24.hu / hvg.hu / pestisracok.hu
