A leginkább visszataszító emberi tapasztalatok sorába tartozik, hogy amennyiben egy hódító ténylegesen meg akarja törni leigázott ellenfelét, úgy vallási szimbólumai mellett annak egész kultúráját kell megsemmisítenie.

Ezért állnak napjainkig az esztelen rombolás középpontjában zarándokhelyek éppúgy, mint a történelmi emlékhelyek és múzeumok. S bár Európában hajlamosak vagyunk azzal hitegetni magunkat, hogy ez az eljárás kizárólag a szélsőséges iszlám fegyvertárába tartozik, sajnos volt kitől tanulniuk. Erről akár a két világháború, akár Irak 2003-as megszállása is meggyőzhet bárkit.

Nem szeretnék túlzásokba esni, de valami hasonló benyomásom kezd kialakulni azzal kapcsolatban, ami idehaza zajlik az oktatás, a tudomány, a kultúra és a művészetek terén. Egyre nyilvánvalóbbá kezd válni előttem, hogy a jelenlegi oktatás-, tudomány-, kultúr- és művészetpolitika egyetlen feladata és célja, hogy beszántáson mindent, ami előtte jött létre, ami a jobboldali konzervatívtól – ahogy ők használják e fogalmakat – eltérő értékrendek létezésére emlékeztet, s aztán sóval hintse be az egykor igenis dús gyümölcsöket hozó mezőket.

Mi más lenne az oktatás hihetetlenül ostoba centralizálása, a tankönyvek és tananyagok bamba egységesítése, azaz ellehetetlenítése annak, hogy helyi közösségek igényeihez és sajátosságaihoz igazodó tananyag alapján működhessenek az iskolák? Mi más volna az MTA autonómiájának megsemmisítése és kutatóhálózatának szétverése? Milyen más törekvést sugallna az MMA létrehozása, a PIM túlterjeszkedése, a „könnyűzene társadalmasítása”, a színházak állami gyámság alá helyezése és most a Színházi és Filmművészeti Egyetem alapítványi kezelésbe vétele?

Félreértés ne essék, háború ez is. Egy térség – esetünkben Magyarország – feletti felügyelet megszerzéséért, annak megtartásáért folytatott harc, amelyben Orbán, ahogy az már lenni szokott, sorra nyeri a csatákat. Félő azonban, hogy itthon lassan magát a háborút is. Sikeresen letaroltak mindent. Így aztán bőven van mit félteniük. Hisz amíg a gondolkodás és az érzelmek őrzik a „lehetne másképp” éthoszát, amíg a szívekben és az elmében ott pislákol a szabadság eszméje, addig nem érezhetik biztonságban az einstandolt javakat.

Meg kell hát törtni a szabad gondolkodás utolsó bástyáit is. Nem egyszerű feladat. Határon túlról iderángatott zsoldosokkal talán könnyebb. Meg olyanokkal, akikkel kapcsolatban fel sem merül, hogy értenék, éppen mit tesznek tönkre. Egy stratégiai ügyvezető a MOL-tól. A Slovnaft igazgatóságának elnöke. Gondolhatnám akár jófejnek is őket, hiszen egyiket sem ismerem. De nem gondolom jófejnek őket, mert jófejek nem vesznek részt olyan gyalázatban, amelyhez ők a nevüket adják. Főleg nem olyan előzmények után, hogy a felelős miniszter követelések helyett dalokat remélt a diákok képviselőitől. Biztos létezik magabiztosabb, beképzeltebb, s a képviseletet még ennyire sem értő tárgyalási pozíció, de az én képzeletemet meghaladja egy ennél sértőbb magatartás elgondolása.

A hatalom lassan kezdheti énekelni, hogy ez a harc lesz a végső. A projekt jól működik: taposs el, semmisíts meg mindent, ami a szabad gondolatot önmagára emlékezteti. Nincsenek erőszakba torkolló tüntetések, lángokban álló autók, házak. A vér nélküli rendszerváltás vér nélküli végfelszámolása zajlik. Mintha alig érdekelne valakit, mi távozik a SZFE-ről Zsámbéki Gáborral, vagy Gáspár Mátéval. Mintha az üzlet világából érkező olajmoguloktól szellemi virágzást remélhetnénk. Mintha bizony csupán egy nemzeti focicsapat gatyába rázásáról volna szó. Amit remélhetünk, az is olyan. A Nemzetiben már látszik is. Az üres stadionok lelátóinak csöndje és magánya. 

Képek forrása: stylemagazin.hu - felfedes.hu / algorithmicglobal.com / hvg.hu / 444.hu