Lyuk of the year Hungary

2020. július 13. - Blogger Bob

Külföldről valahogy még mindig jó hazatérni.

Az ember lát a szívének kedves, meg persze elszomorító dolgokat is. Az ország egészében éppúgy, mint a szűkebb régiókban. Nincs abban semmi meglepő, hogy a szépet többnyire a természet, a bosszúságra okot adót inkább az ember világa produkálja. Hajdúszoboszló felé autózva Ady járt a fejemben. Ő ragadta meg talán a legtökéletesebben azt az érzést, amely az ország e kétarcúságából fakad. Az elvágyódást és a feloldhatatlan kötődést.

Ma már ahhoz is irdatlan pénz kell, hogy a természet ajándékaiban gyönyörködhessünk. Hogy eltüntessük pusztító lábnyomunkat. Hogy visszaadjuk azt, amit ostoba módon, a saját kárunkra meghódítani vágytunk. A környezet helyreállítása – amely nélkül nem lehet, és nem is lesz emberi élet –, jóval többe fog kerülni, mint amennyi hasznot remélhettünk a kizsákmányolásából. Persze felelősek vagyunk az emberi természetért is.

Régóta zötyögök az útjainkon. Pár éve, amikor hasonló viszonyokat tapasztaltam a Balkánon, szinte jólesett arra gondolni, hogy ez itt még a Balkán, engem pedig otthon vár a civilizáció, sima útfelületekkel. Azóta sokat változott a helyzet. Ott egyértelműen javult. Itthon, ha lassan is, de bővül a magasabb rendű utak hálózata. Autópályák, autóutak hozzák közelebb egymáshoz a nagyobb városokat. Lehet mutogatni őket, lehet dicsekedni velük.

avatas.jpgÉs persze lehet szalagot átvágva mosolyogni hozzá, meg mellet döngetni, dicsőséget kisajátítani, politikai tőkét kovácsolni. És lehet közbeszerezni, közbeszerzést elnyerni, gigamega profitot produkálni, s abból juttatni osztalékba, tao-támogatott utánpótlásból profi sportba átterelni, meg mindenféle zsebeket kitömni. S még akkor csodálkozunk, hogy drága. De félre bú, legalább épülnek. Ha a legdrágábbak között vannak is Európában, ők a miéink.

Csak le ne kelljen tévedni róluk. Mert akkor tényleg jó, ha SUV, vagy még jobb, ha terepjáró. Hazai, belföldi Balkán. Ismerem azt az érzést, milyen az Alpok alig jegyzett szerpentinjein jobbra-balra dönteni a gépet a kanyarokban. Nem kell száguldozni, elég kapaszkodni egyre magasabbra, vagy ereszkedni alá az egyre laposabb vidékekre. Számomra ez a motorozás csúcsa. Szinte lebegni a tükörsima aszfaltcsík fölött. Sehol egy kátyú, sehol egy megzökkentő csatornafedél, sehol semmi por, ami a szitáló esőben életveszélyt jelent. A motor itt képes megmutatni az igazi arcát, mert az út ezt kéri tőle, s lehetővé is teszi.

ut.jpgA vidéki úthálózat nálunk maga a szégyen. Nevetséges, hogy míg itthon a miniszterelnök a falun élőknek a fővárosi életminőséget kívánja, addig más országokban a fővárosiak álmodoznak a vidéki élet szépségeiről. Mert a falu – nem úgy mint nálunk a legtöbb helyen – ott élhető. Többek között azért, mert minden egyszerűen elérhető, ami a nagyobb városokban is. Ez jórészt az úthálózatnak köszönhető. Talán ha minden pénz, amit az utakra szánunk, valóban az utakra fordítódna, s nem a kiváltságosok zsebét hizlalná, akkor enyhülne ez a szégyen. Akkor az alsóbb rendű utak mellett élőknek nem kellene kiúttalanságukban alacsonyabb rendű állampolgároknak érezni magukat.

Képek forrása: hvg.hu / youtube.com

 

A bejegyzés trackback címe:

https://bloggerbob.blog.hu/api/trackback/id/tr7516003254

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.