Őszintén szólva a tegnapi posztom félrecsúszott.
Igazából az a bosszúság szülte, amit a Clark Ádám tériekről írt bejegyzésemhez fűzött reakciók okoztak. Csak hát nem szeretem a köldöknézést, így ízléstelennek tartom, ha utólag bárki a saját írásait ért kritikákkal foglalkozik. Egyrészt mentegetőzésnek tűnhet egy-egy ilyen viszontválasz, mintha nem gondolnám, hogy a nyilvánosság elé tárt szövegeknek helyt kell állniuk önmagukért. Másrészt teljesen feleslegesnek tartom szándékos félreértelmezéseken, vagy egyszerű ostobaságokon, a rosszindulat megnyilvánulásain felbosszantani magam.
Így aztán a legritkább esetben fordul elő, hogy a hozzászólásokra azok megjelenési helyén reagálok. Leginkább akkor teszem, ha értelmesnek tűnik vitába bocsátkozni a más véleményen lévőkkel. Ez olyankor fordul elő, ha nem zsigeri indulatoktól vezérelve tüzelnek csípőből, hanem valódi érvekkel, kifejtett gondolatmenetekkel találkozom. Csak így van értelme párbeszédet folytatni.
Ebben a mostani esetben azonban máshogy alakultak a dolgok. A reakciókból egy számomra szomorúnak tetsző, ugyanakkor általános jelenség bontakozott ki. Elég nehéz pontosan megragadni ennek a tapasztalatnak a lényegét. Úgy látom, egyre többen vannak azon az állásponton, hogy minden úgy van jól, ahogy van, s bárki, aki ezt megkérdőjelezi, jogosulttá válhat a legkülönfélébb címkék viselésére. Olyan jelölésekre gondolok itt, amelyek egyetlen homogén masszába gyúrják össze az általuk elfogadott, támogatott, imádott rendszer kritikusait, illetve – szerintük – ellenségeit.
Valami ilyen kósza gondolatot kívántam felvezetni tegnap Archie Williams történetével. Azt, hogy az emberek milyen könnyen befolyásolhatók. Milyen könnyen adják fel külső hatásra a véleményüket. Williams sztoriját akár még pozitív példának is tekinthetnénk, hiszen az előadását követő rajongás, a siker, a fény, és a csillogás elfedte azokat a szokványos averziókat, amelyek egy börtönviselt színesbőrűre szinte természetes módon irányulnak még az USA-ban is. Mindez azonban nyilván csupán a politikai korrektség mesterségesen előállított kiáradása volt.
Ebből azonban talán erőt is lehet merítenünk, írtam volna, ha a tegnapi bejegyzés nem kel önálló életre. A példa rossz volt, mivel amit én tapasztalok, az épp fordított előjelű. Nálunk, ahogy arról a Clark Ádám térieket érintő kommentek árulkodnak, a mindenkiben meglévő pozitív energiák csapnak át gyűlöletbe. Az embertől elválaszthatatlan szeretete a szabadságnak. A civilizációt a pusztán biológiai létformáktól megkülönböztető tolerancia. A beszűkült racionalitással szembe menő szabadbölcsesség. Estig lehetne sorolni mindazt, ami emberré tesz bennünket.
Ezek a késztetések, vagy igények meggyőződésem szerint mindannyiunkban megtalálhatók. S akkor jön egy rezsim, amely a legkörmönfontabb módokon igyekszik elvenni ezeket tőlünk. Elhiteti, hogy ami jó a szűk elitnek, az a szélesebb értelemben vett tömegek javát is szolgálja. Olyan ellenségképeket kreál, amelyek ellen – állítja – csak ő képes megvédeni bennünket. Felkorbácsolja a gyűlölet hullámait azzal, hogy megkérdőjelezi a magyarságát, az épelméjűségét, az emberségét annak, aki másképp gondolkodik a világról, mint ő.
A rendszer zsoldosai pedig szép lassan elfelejtik, mit jelent szabadnak lenni. Mit jelent a szabadság melletti, s az elnyomás elleni kiállás. Dagadó mellkassal hadoválnak március 15-ről és október 23-ról, mintha bármilyen formában is örökösei, vagy folytatói volnának a szabadság mellett való kiállás hagyományának. Azt mondják, legyen csak tilos dudálni a Clark Ádám téren, mert a közlekedési szabályokat, ahogy a törvényeket is, be kell tartani. Azt feltételezik, hogy a dudálók nem így gondolják. Azt mondják jogos az aránytalanul magas bírságok kiszabása, mert meg kell leckéztetni a rendszerkritikusokat.
Azon gondolkodom, milyen fogalommal rendelkeznek ők a szabadságról? Ki állt volna ki közülük a diktatúra tankjai elé a Tienanmen téren? Mi volt ott törvényes? Melyik oldalon álltak volna ’48-ban? Fellapoztak volna valamilyen törvénykönyvet, hogy megtudják, jogszabályt sért-e, ha kimennek a múzeumkertbe? Vagy mit tettek volna farkasszemet nézve egy szovjet tankkal 1956. november 4-én, kezükben egy molotovkoktéllal? Vajon milyen személyes kockázatot vállaltak a ’89-es fordulat idején? Kényelmes fotelokból gyáván libsizni tudnak, de gőzük nincs a demokráciáról.
Képek forrása: varosikurir.hu / hvg.hu / amnesty.hu / mult-kor.hu
