Meggyőződésem, ha Nagyvárad nevét halljuk, vagy leírva látjuk, a legtöbb embernek még mindig Ady Endre ugrik be.

A publicisztikai műfajt elképesztő magas színvonalon művelő költő – az a gyanúm – ma újságíróként be se tehetné a lábát a Kövér László szigora által uralt Parlamentbe. Áldozzunk a kultúra oltárán, s had’ ajánljam e blog minden olvasójának figyelmébe a nemrégiben megjelent Ady megmondja című kötetet, mely a Corvina kiadó gondozásában látott napvilágot. Az a kritikai attitűd, amelyet Ady képviselt zsinórmértéke kellene, hogy legyen a hazai újságíró szakmának.

Oda akarok kilyukadni, hogy a kormány, egy kiépíteni tervezett állami futballakadémiai hálózat fejlesztésének keretében, olyan városban készül befektetni 2,8 milliárd forintot ahol valaha ugyan volt labdarúgás, sőt, az FC Bihor csapata egykoron még a román bajnokságot is megnyerte, mára azonban kihalni készül a felnőtt foci. A Kőrös-parti Párizs a magyar kultúra kiemelten fontos városa. De nem a labdarúgás miatt.

Könyörgöm, állítsa már meg valaki ezt az őrületet! Meddig és miért kell még mindig elviselni, eltűrni, lenyelni ezt a tébolyt. Évek óta ömlik számolatlanul a közpénz a magyar fociba s közben persze privát zsebekbe is. Épülnek a stadionok, melyek kihasználtsága jó, ha a 10 %-ot eléri. Fenntartásuk szinte elviselhetetlen terhet jelent az önkormányzatoknak, kivéve azon kevés, valóban profi egyesületeket, amelynek nincs szüksége önkormányzati támogatásra. A HVG-ből tudom, hogy a románok nemzeti kincse, Gheorghe Hagi, uniós és állami támogatás nélkül, kizárólag a saját pénzéből alapított fociakadémiát. Példaértékű. Nálunk, bárki láthatja, alig lézengenek rajongók a nézőtereken. A Veszprém kézilabda csapata fél év alatt produkált akkora nézőszámot, mint kilenc „első osztályú” labdarúgó csapat összesen a 2018-as teljes évben. Már az elnevezés is nevetséges. Első osztályú.

Normális körülmények között új stadionok akkor épülnek, ha a nézők tartósan nem férnek el a régiben, azaz kinövik azt. Nekem úgy tűnik, totálisan fordítva ülünk a lovon. Beképzelt futballakadémisták álmodoznak arról, hogy valaha majd a Real Madridban, a Barcelonában, a Juventusban, a Liverpoolban, vagy a Bayern Münchenben fogják ontani a gólokat. Ehhez képest Puskásék óta alig hagytunk nyomot az európai labdarúgásban. Ám egy eszelős hóbort nemzeti konzultáció, közmegegyezés, konszenzus és kontroll nélkül szórja el a „mi, magyarok” pénzét totálisan eredménytelenül a semmibe.

Ráadásul, feltéve, de meg nem engedve, hogy a recept beválik, s belátható időn belül világbajnok lesz a magyar labdarúgó válogatott, ugyan mit érünk el vele? Mennyiben javítaná egy ilyen csoda a kedélyállapotunkat? Mi működne ettől jobban Magyarországon? És vajon hányan rajonganak ma tényleg a hazai labdarúgásért? Nyilván sokan. Le a kalappal a kitartásuk előtt. De mégis, mekkora lehet ez a tömeg? Tegyük fel, hogy fordulónként és hétről hétre a távoli jövőben minden meccsen megjelenik 20 ezer néző. A jelen körülmények között ez ugye hat meccset jelent egy-egy fordulóban, azaz 120 ezer embert. Bár így volna! Legyünk jó fejek, s éljünk azzal a rendkívül pozitív hipotézissel, hogy a tényleges rajongók negyede jár ki a meccsekre, azaz számoljunk félmillió magyarral, aki megőrül a hazai labdarúgásér.

Úgy tűnik, értük van ez az össznemzeti heroikus erőfeszítés. Nekem meggyőződésem, hogy még közülük is jó sokan csóválják a fejüket, s dünnyögnek a bajuszuk alatt, hogy köszi, így nem kell. Közülük is akadnak, akik fontosabbnak tartanák, hogy ne rozsdásodó, felújított metrókocsikon kelljen közlekedni. Hogy ne legyenek, vagy legalább rövidüljenek végre a várólisták. Hogy normális, az uniós átlagnak megfelelő GDP arányos összegek fordítódjanak a köz- és a felsőoktatásra. Hogy a néhány oligarcha zsebét hizlaló autópálya építések mellett jusson pénz a települések kátyú tarkította úthálózatának rekonstrukciójára is. S mi van azzal az – az egyszerűség kedvéért és a tradíciókat követve – 9 és fél millió magyarral, akiket nem, vagy kevésbé érdekel a foci? Hol érvényesül az ő választói álláspontjuk ebben a kérdésben?

Visszatérve Nagyváradra, s még mielőtt újból magyarellenességgel vádolna blogom állandó hozzászólóinak az a tisztelt része, amely rendszeresen idegen érdekek kiszolgálójaként aposztrofál, a legkomolyabban azt gondolom, hogy a magyar közpénznek ebben a városban éppenséggel volna nemesebb missziója is, mint a tetszhalott labdarúgás feltámasztása. 2,8 milliárdból annyi mindent lehetne csinálni. Ott és a környéken volna bőven helye magyar pénznek. Az Ady hagyomány ápolásától kezdve a magyar nyelvi és nyelvű képzések finanszírozásán keresztül, a Budapest mellett egykor legpezsgőbb város művészeti és kulturális életének támogatásán át, egészen a Romániában kisebbségben élő magyar lakosság megtartását célzó ösztöndíjprogramokig. A jelentőséget érintő arányokra tekintettel úgy vélem, ha minderre akadna mondjuk 28 milliárd, akkor támogatnám a focira költendő 2,8 milliárdot.

Kizárólag eszelős diktátorok romlott lelke szokott úgy működni, hogy elhiszi, ami az ő rajongásának tárgya, az jó azoknak is, akik fölé minden erejével igyekszik kiterjeszteni totális hatalmát. Csak hát nálunk szavakban demokrácia van, még ha illiberális is.

Képek forrása: liget.ro / maszol.ro / librarius.hu / travellina.hu / 24.hu