Fura helyzetben vagyok. Egy kicsit el akartam tűnni. Visszavonulni. Magamra, befelé figyelni.

Hogy őszinte legyek – gondolom sokak nagy örömére – néha kezdek belefáradni az olykor értelmetlennek tetsző erőfeszítésekbe. Szóval, szerettem volna magam körül egy kis csendet, nyugalmat. Két okból nem jött össze. Egyrészt, ha felhagysz azzal, amit rendszeresen csinálsz – itt van mindjárt példának ez a blog – akkor azzal rögtön feltűnést keltesz. Hívnak, írnak, járnak a nyakadra, hogy hol a fenében vagy? Eltűnni úgy lehet a legjobban, ha nem teszel semmi feltűnőt. Vagyis, ha ugyanazt csinálod, amit mindig. Másrészt a dolgok alakulása is úgy fordult, annyi minden sűrűsödött egyetlen napba, hogy szinte képtelenség szó nélkül hagyni.

Nincs igazán jó hete Orbánnak Viktornak. Bensőséges jóbarátja, Matteo Salvini bizony jól elszámolta magát. Giuseppe Conte az 5 Csillag Mozgalommal (M5S) és a Demokrata Párttal (DP) alakít új kormányt. Az új koalíciónak persze még szüksége van a törvényhozás mindkét házának támogatására, a dolog azonban már így is jelzés értékű. Mondhatnánk, az ő kormányuk legyen az ő dolguk. Csakhogy itt szerintem jóval többről van szó. Ez a kormányalakítás jelzi, hogy a nyugati típusú demokrácia vesszőfutása közel sem lefutott játszma. Salvini Bevándorlásellenes Ligája nemhogy képtelen egyedül a kormányzásra, de még csak be sem kerül a most létrejött koalícióba.

Márpedig Orbán a bevándorlásellenes gyűlöletkampányára építi az oligarchák elképesztő gazdagodásával járó politikáját. A Forbes épp ma számolt be arról, hogy Mészárosék „akkora növekedést tudtak felmutatni egyetlen év alatt, mint még senki … A csoport növekedése szempontjából még mindig politikai beágyazottsága, Orbán Viktor és Mészáros Lőrinc szövetsége a kulcs.” Elismerem, ez utóbbi kijelentés aligha zavarja a miniszterelnököt, hisz tudomásom szerint eddig még kísérletet sem tett senki az ilyen típusú állítások cáfolatára. Vagyis a Fidesz körein belül ezt szinte természetesnek tartják.

Berlusconit követően Salvini barátságával már csak azért is árnyékra vetődött Orbán, mert az M5S 2009-ben épp a Berlusconi környezetét képező korrupt elit eltávolítását tekintette legfőbb céljának, s a DP-vel összefogva várhatóan kormányon is a korrupció üldözését tekinti majd legfontosabb feladatának. A helyzet nagyon emlékeztet a hazaira, csak mintha pár lépéssel előrébb tartanának. Salvini új választásokat akart, de eltaktikázta magát. Olaszországban persze bármikor kialakulhat egy újabb kormányválság. A jelen helyzetet azonban mindenképpen a bevándorlásellenes erők gyengülésének értékelhetjük.

Valljuk be, Orbán ügyesen bánik az Uniót érintő hazai szkepticizmussal is. Persze pontosan tudja, hogy a látványosnak beállított eredményeink uniós pénzügyi és gazdasági hozzájárulás nélkül sehol nem volnának. Ezért aztán kicsit eszelősnek tűnik, amikor kiabál össze-vissza, hogy így, meg úgy meg kell állítani Brüsszelt, ám kenyértörésre soha nem vinné a dolgot. Ezért aztán megítélésem szerint kaján örömmel figyeli a britek bénázását brexit ügyben. Noha tisztában van azzal is, hogy esetleges kilépésüket mi, magyarok is megéreznénk, a brexit lehetőségének már a felmerülését is az ő Brüsszel ellenes küzdelme igazolásának tekintheti. Éppen ezért, az a gyomros, amelyet az Orbánnal együtt Trump-funnak számító Boris Johnson kapott a brit alsóházban, ugyancsak keserű szájízt kölcsönözhetett a magyar miniszterelnöknek. Az, hogy az alsóház nemet mondott a rendezetlen brexitre, s hogy kézzelfogható közelségbe került egy újabb kormányválság a szigetországban, Orbán Brüsszel ellenes vitorlájából is kifoghatja a szelet.

Magyarország első emberének a kedélyállapotát felteszem az sem emeli, amit Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke tesz az uniós biztosok kijelölése során. Nagyjából ennyit az érdekérvényesítési képességünkről. Várható volt, hogy így alakul. Ugyanígy némi fejfájást okozhat továbbá az, hogy úgy tűnik, eldőlt, Finnország javaslatára szeptember 16-án meghallgatást tartanak, amelyen megvitatják a magyarországi jogállamiság és demokrácia helyzetét a tagállamok külügyminisztereinek körében. Attól tartok, lesznek kínos pillanatai ennek a meghallgatásnak, pár héttel a hazai önkormányzati választások előtt. El lehet gondolkodni, az Orbán-Kovács tandemnek érdemes volt-e nekimenni egy olyan országnak, amellyel évtizedeken keresztül tényleg igazán jó volt a viszonyunk. Még akkor is, ha – most nyilván sokan ezzel jönnek majd - Finnország kezdte. Dehogy kezdte. Ezt már csak logikailag is egyedül mi kezdhettük. Így, vagy úgy, a politika nem veszekedős hülyegyerekek játszótere. Mit értünk el a sértődött felhorkanással és Finnország kioktatásával? Nem lett volna jobb egyszerűen felelni az észrevételekre, s ha van, bebizonyítani az igazunkat? Vagy még inkább eleve betartani a jogállamiság alapszabályait?

Ezeket a külpolitikai eseményeket kizárólag azért hoztam szóba, mert talán levonható belőlük egy következtetés. Talán ideje volna megtanulnunk végre a diplomácia nyelvét. Sok kellemetlenségtől óvhatnánk meg magunkat, pontosabban sok kellemetlenségtől óvhatnának meg bennünket a minket képviselő politikusok, ha csendesebben, kulturáltabban, többet mérlegelve vernék a tamtamot. Ha nem rontanánk rá olyan értékekre, amelyekhez csatlakoznunk több évtizedes közös álmunk volt, s amelyek lábbal tiprásával nemcsak hülyét csinálnak belőlünk mások előtt, de le is járatják ezt az országot. És ezt egyáltalán nem a kicsinységünkből adódó frusztráció mondatja velem, hanem a józan ész. Ha szövetségeseket keresnénk, s nem az ellenséges arcunkat mutogatnánk Európa felé, talán előbbre tartanánk. Lehet, hogy az oligarchák néhány százmilliárddal szegényebbek lennének, nekünk azonban volnának igazi és őszinte barátaink az Unióban.

Képek forrása: promenad.hu / 24.hu / hu.euronews.com