Az Origo főszerkesztője, Gábor László jó egy hete alaposan kiosztotta Schilling Árpád színházrendezőt a 888.hu-n.
Írásában a legfőbb baja Schillinggel az, hogy egy, a Magyar Narancsnak adott interjúban elmulasztotta visszautasítani magára vonatkozóan az emigráns kifejezés használatát. Márpedig az Origo vezére szerint Schilling nem emigráns.
Egy hetet rágódtam a dolgon, szóvá tegyem-e kirohanását a színházi rendező ellen. Nyilván nem meggyőzni akarom arról, hogy megítélésem szerint elfogultan és sületlenségeket beszél Schillingről. Ez úgyis lehetetlen volna. Arra sincs szükség, hogy a Jászai Mari-díjas rendezőt megvédjem. Mindarra az arroganciára, irigységre és gyűlölködésre, amely a 888.hu cikkéből árad, életműve egésze ad csattanós választ, hiszen Schilling munkái a kezdetektől éppen azzal az értékvilággal konfrontálódnak, amelyet Gábor László, a jelenlegi Origo és a 888.hu képviselnek. A felsorolás persze kiterjeszthető a Mészáros féle médiabirodalom egészére. E blog olvasói pedig azért nem szorulnak rá arra, hogy foglalkozzam a Shilling elleni aktuális kirohanással, mert autonóm, gondolkodó emberekként maguktól is képesek a helyén kezelni egy ilyen cikket.
Ami mindezek ellenére, egyetlen bejegyzés erejéig, mégis megszólalásra késztet, az végtelenül egyszerű. Ha az ilyen típusú, gyalázkodó írásokra nem születik semmiféle reakció, úgy ezek előbb utóbb kiszorítanak minden olyan hangot a közbeszédből, amely mást mond, és másképp értelmezi a világot, mint ők. Az a hazug látszat keletkezhet így, hogy a gondolkodásnak nem lehetségesek egyéb útjai. Márpedig Schilling – ha jól értem – maga is egy ilyen monokróm szemléletmód ellen küzd. E megszólalás persze aligha változtat a Magyarországon mára kialakult helyzeten. Engem talán mégis megnyugtat, ha nem hagyom szó nélkül.
Szóval Gábor László szerint Schilling Árpád nem emigráns. Úgy tesz, mintha ez tárgyilagos módon kívülről megítélhető volna. A kifejezést meglehetősen leszűkített értelemben használja. Mintha kizárólag akkor beszélhetnénk emigrációról, ha valaki úgy hagyja el a hazáját, hogy oda következmények nélkül nem térhet vissza. Sőt, Gábor még szemére is veti Schillingnek, hogy talán vissza is akar térni Magyarországra. Mintha az emigráció kizárólag végleges letelepedést jelenthetne. Márpedig ez közel sincs így. Épp ellenkezőleg. Az emigráns addig hagyja el hazáját, ameddig fennállnak azok a körülmények, amelyek távozásra késztették. Az általa az emigráns példájaként felemlegetett Leslie Mandoki ma ugyanúgy járhat „haza”, ahogy remélhetőleg Schilling is megteheti még sokáig, akár az emigráció évei alatt is. A végleges külföldi letelepedést ugyanis nemes egyszerűséggel kivándorlásnak szokás nevezni.
Az emigráció a kivándorlásnál sokkal összetettebb fogalom. Az ember akár a saját hazájában is lehet emigráns. A belső emigráció anélkül jelent kivonulást az élet legkülönfélébb területeiről (politika, közélet, kultúra, művészet), hogy az országot elhagynánk. Márton László a Befelé van-e kifelé? című írásában 2011-ben a 2000 című folyóiratban a következőket jegyzi meg:
„A huszadik század szinte valamennyi totalitárius szörnyállamában, keményebb és puhább diktatúrájában … mindig akadtak írók, akik szembefordultak vagy nem voltak hajlandók együttműködni a hatalommal, és emiatt marginalizálódtak. Így tehát akkor is van értelme belső emigrációról beszélni, ha a hatalomtól való távolságtartásnak nagyon különböző fokozataira és módjaira ismerünk példákat.”
Ismerős, ugye?
Úgy vélem, a fentiek elég meggyőzően alátámasztják, hogy akár itthon is lehetséges emigrációba vonulni. Ennek fényében pedig teljesen szükségtelen foglalkozni azzal a felvetéssel, hogy Schilling az Unión belül maradt. Távozása semmilyen formában nem függ össze a munkaerő szabad vándorlásával. Vagyis külföldi tartózkodásának sem ideiglenessége, sem az, hogy az Unión belül talált fedélt a feje fölé, nem elégséges ok arra, hogy megkérdőjelezzük „kivonulásának” emigráció voltát.
Mindez persze „csak” értelmezési probléma. Ami ennél sokkal jobban zavar, hogy Gábor Lászlót a legkevésbé sem foglalkoztatják Schilling távozásának okai. Az általa képviselt művészi színvonalról méltatlan volna egy ilyen bejegyzésben nyilatkozni. Hazai és külföldi (Strasbourg, Schaubühne, Milánó, Bécs, Chalons en Champagne, München) rendezései magukért beszélnek, ahogy elismerései, díjai is. Kvalitásait talán maga Gábor László sem vonja kétségbe. Az emigráció szempontjából érdekesebbek a visszautasított díjak (Színikritikusok Díja (2002), A Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztje (2003)), valamint a vele készült interjúk, nyilatkozatok és nyílt levelek.
Ha a 888.hu cikkének szerzője átolvassa ezeket, bizonyosan nem az fogja foglalkoztatni, hogy Schilling kivonulása – tök mindegy, hogy itthon, vagy külföldön – emigráció-e? Tudni fogja, hogy az. Ha elfogultságra polírozott szemüvegét csak egy pillanatra is leteszi, Schilling távozásánál sokkal fontosabbnak fogja tartani azt a kérdést, lehet-e független, a saját törvényeit követő művészet Orbán Magyarországán?
Képek forrása: magyarnarancs.hu / irodalmijelen.hu / szinhaz.org / evangelikusok.hu
