Attól tartok, sikerült megint hülyét csinálni magunkból a nemzetközi porondon. Nem először.

A porondmestert ezúttal Boldog Istvánnak nevezik. A korábbi eset meglehetős publicitást kapott. Egy sörmárkával szemben akart néhány elborult elme nemzeti bojkottot hirdetni, majd ezzel összefüggésben egy állítólagos önkényuralmi jelképet kifogásoltak a termék címkéjén. A fél világ rajtunk röhögött, s nem ok nélkül.

Abba így utólag felesleges belebonyolódni, hogy mennyiben képviselte az összmagyarság érdekeit, gondolkodásmódját és értékrendjét az a mozgalom. Akárhogy nézem is, egy gazdasági vállalkozás sérelmét akarták orvosolni közösségi szinten, ráadásul az említett sörmárka lelkes híveinek kárára. Itt és most az sem érdekes, mennyire volt hatékony ez az imperialista karvalytőke elleni fellépés. Tény, hogy a gazdasági racionalitás terepén nem így működnek a dolgok. Talán szerencsésebb lett volna a két vitában álló cégre és a jogászokra hagyni az egészet, s nem felkorbácsolni a nemzeti gerjedelmet. De mára talán mindegy is. Mindkét nedű elérhető a legtöbb kocsmában.

Csak hát nálunk valahogy mindent átpolitizálódik. Azt gondolom, a hódmezővásárhelyi bojkott lázas víziója volt Lázár János eddigi pályafutásának legbénább akciója. Ám még ez sem volna baj. A fájdalmas az egészben leginkább az, hogy őt mégiscsak a Fidesz legrátermettebb figurái közé szokás sorolni. Milyen lehet a többi? Sejtéseim erre vonatkozóan voltak ugyan, mostanra azonban kézzelfoghatóvá váltak. Hát ilyenek. Igen, lehet elkövetni még ennél is értelmetlenebb, Magyarországot lejárató, minden mértéket meghaladó ostobaságot. Lehet még nagyobb bohócot csinálni belőlünk. Mert félreértés ne essék, az európai közbeszédet nem Boldog István neve fogja bejárni, hanem az, hogy mi magyarok nemcsak homofóbok – amit egyébként Bayer Zsolt büszkén vállal –, nemcsak kirekesztők, de egyben nevetségesek is vagyunk.

Miután a mi kis sörháborúnkat kísérő fuldokló röhögés elcsendesedett Európában, s átvette helyét a felfújt begyű kiskakas módjára viselkedő, az uniós közösségi konszenzusokat mind gyakrabban elgáncsoló magyar diplomácia miatti bosszankodás, most újra okot adtunk némi derűre. Lehet rajtunk nevetni, térdet csapkodva ujjal mutogatni ránk. Hiába, ez „a legvidámabb barakk” szindróma még mindig működik. Igaz, a kifejezés megszületésekor a mosoly a legkevésbé sem volt őszinte, ahogy persze most sem az. Röhögünk és röhögnek rajtunk egy paprikajancsi ostoba kirohanása miatt. Boldog István elhatárolódott az üdítőgyártó reklámjától. Ráadásul nem fogyaszt a cég ominózus termékéből sem, s erre szólít fel mindenkit. Micsoda dráma! Amíg azonban a mi szánk sarkába a szégyen, addig Európáéba a bosszankodás fészkelte be magát. Már megint a magyarok.

És igen, ez a viselkedés megint kicsinyes, anakronisztikus, s tegyük hozzá szemlesütve: bunkó. Ez a bunkóság látszik itthon, és látszik külföldön is. A világ egyik legnagyobb üdítő gyártójának mentünk neki a lehető legbutább módon. Ez a cég közismerten és meggyőződésem szerint helyesen, következetesen pakol rá a kereskedelmi céljait hordozó reklámokra határozott értékvilágot közvetítő történeteket. A csuda tudja miért, ez nekem mindig szimpatikus volt. Ezek a hirdetések, reklámkampányok horribilis összegekbe kerülnek, s iszonyú széles körben érik el az embereket. Ha már ennyi pénzt beletolnak, miért is ne akarjanak többet egy laza termékmegjelenítésnél. Értékek mellett való kiállást, felelősségvállalást, elkötelezettséget érzek ezekben a marketing megoldásokban.

A konkrét esetben annak, a már a felvilágosodás kora óta Európa alapeszméjévé vált alapvetésnek a kinyilatkoztatását, hogy minden ember, származásra, bőrszínre, vallásra, vagy szexuális irányultságra való tekintet nélkül egyenlő. Amíg Rétvári nem érti a gender mosdó szükségességét, amíg Bayer büszke a homofóbiájára, amíg a tranzitzónákban éheztetik a legális belépésre váró menedékkérőket, amíg fesztiválokon sötétebb bőrszínű magyarokat vernek össze félreértésből, addig Magyarországon az egyenlőség felvilágosodáskori eszménye nem evidencia.

A Pesti Srácok írását az üggyel kapcsolatban nem minősítem. Minősíti az önmagát. A CitizenGo petícióját érdemes összevetni saját értékrendjével. Nekem különösen ez jön be: „Jótékonyság. A CitizenGO abban is más, hogy tevékenységei középpontjába helyezi az embert, az emberi méltóságot, az emberekben rejlő lehetőségeket és elvárásokat. A CitizenGO szerint minden egyes ember egyedi, tiszteletet és figyelmet érdemel.” A BKV pedig sunnyog az ügyben. Másra próbálja terelni a felelősséget. Megértem. Aligha tehet mást. Mondjuk jó érzés volna tudni, hogy ők is rendelkeznek olyan határozottan vállalható és megnevezhető értékrenddel, mint az üdítőt reklámozó cég.

Ami meg Boldog Istvánt illeti, a képviselő kifejezésben benne van ugye a képviselni szó. Az a helyzet, hogy a nyilvánosság előtt egy képviselőnek – a Facebook is annak számít –, aligha lehetnek civil megszólalásai. Sőt, félő, hogy a személyes véleménye sem érdekel senkit. A képviselő ugyanis mindig és mindenhol, minden körülmények között a választóit képviseli. Én nem tudom, rendelkezésére áll-e reprezentatív felmérés arra nézve, amit a profilján mond, hogy tudniillik „Magyarországon szerintem többen vannak, akik velem értenek egyet”.

Nos, miközben tiszteletben tartom a homofóbiáját, én meg azt gondolom, hogy minden ember egyenlő. Kár, hogy Boldog István nem hisz ebben. Azt pedig méginkább sajnálom, hogy sikerült azt a látszatott kelteni, mi több, ezt ki is jelentette, hogy a magyarság többsége az ő álláspontján van. Ez súlyos, Magyarország nemzetközi megítélését ismételten erősen romboló kijelentés. Szóval, miközben bátorítom az egészséges életmód jegyében fogant önmegtartóztatásában – nyugodtan tehetem, mert a kifogásolt reklámokat közzé tevő céget ez aligha fogja megrázni –, annyit azért szögezzünk le: #loveislove!

Képek forrása: petisracok.hu