Az agykutató Somogyi Péter nyílt levélben fordult Áder Jánoshoz a Magyar Tudományos Akadémia vegzálása miatt.

Ahogy írja, a köztársasági elnök által kétségek nélkül aláírt törvény szerinte „nyilvánvaló pártpolitikai célokat” szolgál. Szerintem is. Számomra most érdekesebb azonban az Oxfordi Egyetem professzorának az a megjegyzése, amely szerint „… az ország felelős vezetői szemében nincs hely a tanult, önálló véleményt formáló embereknek Magyarországon. A kormány fél az értelmiségtől…”

Nem azért fogadom el ezt a véleményt, mert egy tekintélyes akadémikus mondja. Még csak nem is azért, mert magam is hasonló állásponton vagyok. Sokkal inkább azért, mert ennek az értelmiségtől való félelemnek a tüneteit napról napra érzékelem. Mi több, a következményeit bárki tapasztalhatja. Azt tudniillik, hogy – fájjon bármennyire is kimondani – miképp butul el az ország. Egy ilyen tapasztalatnak a hátterében egyszerre húzódnak meg borzasztóan összetett problémák és kézenfekvő evidenciák.

A közoktatás, a felsőoktatás, a kultúra és a tudomány magyarországi helyzetének romlásával már többször foglalkoztam. A tudásalapú és a munka alapú társadalom ideájának ostoba ütköztetése, a tankötelezettség csökkentése, a szakképzés anakronisztikus erőltetése, a közismereti tárgyak státuszának gyengítés, a tankönyvpiac szétverése, az akadémiai intézetek politikai felügyelete, a kultúra centralizálása, a felsőoktatási intézmények zaklatása, a CEU elüldözése, másutt legitim szakok kivezetése, a pedagógusok és az egyetemi oktatók nevetséges bérezése és még a végtelenségig lehetne sorolni e folyamat összetevőit, mind, mind abba az irányba mutatnak, hogy a kormány valóban tart az értelmiségtől. Hogy úgy mondjam, nem az értelmiséget tekinti választói bázisának. Van ilyen, mondhatnánk, volt is, lesz is.

Azt, hogy mindez miért van így, felesleges firtatni. Kritika bármely politikai hatalmat békés formában főleg az értelmiség részéről ér. Ám az ilyen, a hatalom kontrolljára törekvő nézőpont, legyen bármennyire békés is, komoly károkat tud okozni kormányoknak, pártoknak, mindenféle politikai erőnek. Persze, hogy utálják őket ezért. A tömeg nem kritizál. Ha szélsőséges élethelyzetbe kényszeríti a hatalom, gondolkodás nélkül csinál forradalmat. S bár a szegénység egyre ijesztőbb méreteket ölt hazánkban is, ott még nem tartunk, hogy ez nyílt és tömeges agressziót szülne a hatalom gyakorlóival szemben.

A következmények azonban egyre nyilvánvalóbbak. Sokáig nem akartam, nem voltam hajlandó elhinni, hogy létezhet olyan érdek, amely a tudatos népbutításon keresztül érvényesülhet. Ma azonban azt látom, hogy egyre nagyobb politikai igény van Magyarországon az emberi hülyeségre. Évekig csak legyintettem az ostobábbnál ostobább show-műsorokra. Ugyan, gondoltam, kevesen nézik, s azok sem veszik komolyan. Elhűlve és egyre riadtabban kapcsolok tovább egy-egy politikai beszélgetést, vagy akár mulatós zenét sugárzó adócsatornáról. Ezek nyilván nem élnének meg, ha nem volna rájuk igény. Csak hát van.

Azt tapasztalom, hogy egyre többen merítik valóságképüket ezekből a mesterséges közegekből. Próbálják alkalmazni azokat a kapcsolatépítő, konfliktuskezelő, meg a jó ég tudja még milyen technikákat a saját világukban, amit a képernyőn látnak. Beleborzad az ember, ha arra gondol, hogy léteznek honfitársaink, akik Muzsika Tv-n hallottak alapján gondolják végig az emberi kapcsolataikat. Aztán erre az igényre szép lassan politika is épül.

Viszonylag kevesen tudják, hogy Ottlik Géza, számos remekmű alkotója, kiváló, sőt, nemzetközileg ismert bridzsjátékos volt. Olyannyira, hogy az angolszász szakirodalom fontosnak tartotta feljegyezni, hogy Ottlik hazájában íróként is ismert. Bármennyire megmosolyogtató is ez a megjegyzés, tudatja velünk, hogy a magyar író legalább két dologban maradandót alkotott. Az irodalomban és a bridzsben.

Mindezt csak azért hozom szóba, mert felmerült bennem, ha feltenném a kérdést, mi jut eszébe a tisztelt olvasónak az újabban főpolgármesteri babérokra törő Berki Krisztiánról, nagy valószínűséggel a válaszadók túlnyomó többsége ugyanarra gondolna. Igen, a vasalt herére. Ő maga is kijelentette egy megszólalásában, hogy Magyarország ezt köszönheti neki. Úgy tűnik, ő ilyen egydimenziós ember. Azt akarom kihozni az egészből, hogy az valami félelmetes, ha csak felmerül is annak a lehetősége, hogy Berki főpolgármesternek jelölteti magát.

Nem akarom túl komolyan venni a dolgot. Léteznek vicc pártok. Akadnak egész sikeresek, meg jelentéktelenek is. De minden esetben van a felbukkanásukban szellemes irónia és társadalomkritika. Aztán vannak a politikában fura figurák, hogy mást ne említsek, Cicciolina. Igaz, kétes hírnévből építenek karriert, de legalább tényleg ismertek. De mit adott Berki Krisztián a vasalt heréin kívül ennek az országnak? Milyen teljesítmény az, ami eléri egy végletekig lebutított társadalom ingerküszöbét?

Szívet melengető érzés volt Angliában figyelni, ahogy Milák Kristóf, megdöntve Michael Phelps megdönthetetlennek tartott világcsúcsát, agyonverte 200 mellen a mezőnyt. Ezt a teljesítményt figyelve jó volt magyarnak lenni. De minek örüljek Berki teljesítményét látva? A Fidesz persze dörzsöli a tenyerét. Lám, ilyenek képviselik azokat, akik nem ránk szavaznak. Ez az ellenzék! Röhögnek a markukba, pedig jórészt az ő népbutító mestertervüknek megfelelően fordulhat elő mindez ma Magyarországon. Egy Vasalt Berki rendel! Jobbat nem is kívánhatnának.

Képek forrása: index.hu / epa.oszk.hu / lokal.hu / origo.hu / 24.hu