Játsszunk egyet!

Van itt három idézet. Szívem szerint Kásler urat is bevonnám a játékba.

1. „A háttérbe állított egyiptomi zenekar vezetőjének nyirettyűje a levegőbe volt emelve, hogy amint a tósztnak vége szakad, friss lelkesüléssel rándítsa rá a pohárzaj-elnémító tust, midőn a család háziorvosa nesztelen léptekkel bejött a terembe, s az asztalfőn elnöklő asszonyságnak csak pár szót súgott fülébe, minek következtében az hirtelen elhagyta helyét, s alig mutatva arccal, hogy a mellette ülőktől engedelmet kér, eltávozott a teremből.”
2. „És Editnek úgy tetszett, mintha a sötétségnek csakugyan alakjai volnának, amik élnek és mozognak, feketék a feketében, s mintha egy, azok közül, melynek arca még az éjszakán, még a poklon, még a vakságon is keresztülsötétlik, s azáltal lesz láthatóvá, hideg leheletével ezt súgná fekhelye fölött: ’Megölöm őket mind!’ ”
3. „Maga a főszakácsné pedig mindenütt sürögforog, vezényli a koncertet; megöntözi zsírral a piruló pulykát, mi alátett serpenyőbe csorog vissza; meghinti a rétestésztát elébb a szárazzal, azután a fluidummal; belekóstol a forró ételekbe fa főzőkanállal, megítéli, mi kell még beléjük, s parancsol bors- és sótartóval, paprikás döbözzel, szerecsendióval; megnyittatja a kemencét, megvizsgálja a piruló kalácsokat; ellenőrzi a rétest, beleszurkál a lapátvégű villával a sistergő hurkafélébe; válogat a mindenféle cifra réz, bádog, fa műszerek között, gyakorlatba véve fánkmetszőt, derelyesarkantyút, cifra pacalvágót, molnárostyasütőt; dolgot ád tepsinek, üstnek, vaskondérnak, tanítja spékelni a 243 szobaleányt, üldözi tormareszeléshez a visszafelelgető kuktát; s bevezeti kegyesen a dorongosfánk-forgatás titkaiba a hajdúnét.”

A játék lényege a következő: most, hogy reményeim szerint mindenki átfutotta a fenti idézeteket, anélkül, hogy újra olvasná azokat, írja már le a saját szavaival, hogy mit is olvasott. Érdekelne még az egyes idézetek szerzője is. Tétje nincs a dolognak, a netet használni tehát felesleges. Se azért nem fizetek sört senkinek, ha pontosan foglalja össze az idézetek tartalmát, se azért, ha rávágja a szerzőt.

Csatolok inkább a dologhoz két hírt. Az eduline-on olvasom, hogy a 2018-as kompetenciamérés alapján a magyar szakközépiskolások eredményei a szó legszorosabb értelmében tragikusak. Folytatói ők azoknak a generációknak, akiket olyan irodalmi olvasmányok és olyan tantervek alapján igyekeznek bevezetni tanáraik a szövegértés világába, amelyek alapján ez egyszerűen képtelen vállalkozásnak tűnik.

Talán nem érdektelen hangsúlyozni, hogy nem a nemzeti büszkeségünk sérül azzal, ha az ilyen-olyan rangsorok végén kullogunk. És persze a tisztelt oktatáspolitikusok tőlem nyugodtan neheztelhetnek a PISA-tesztekre, melyek nem a kiugró teljesítményeket mérik, hanem az átlagot. Nincs mit szépíteni a dolgon. Szarul állunk. Valami rettenetesen el van szúrva a magyar közoktatásban. Toldozgatnak, foltozgatnak, szórakoznak a tanárok terhelésével, módosítgatnak a tananyagon, újabb, és újabb váratlan követelmények elé állítják a kölyköket, de lényegileg nem változik semmi. Talán még szakembernek sem kell lenni ahhoz, hogy megállapítsuk, az egész közoktatási rendszerünk úgy elavult, ahogy van.

Ha valaki képtelen egy eléje helyezett szöveget megérteni, az bizony komoly bajban van. Hogy a csudába tudna eligazodni az életünket átszövő szerződések világában? Hogyan volna képes új ismereteket elsajátítani, ha úgy hozza az élete, hogy új szakmát kell tanulnia? És cseppet sem utolsó sorban, hogy a francba tudna eligazodni az eleve átverésre épülő politikai kommunikációban?

A másik hír: a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) ugyancsak 2018-as, nagy mintán végzett felmérése szerint a magyarországi tanárok bizony elöregedettek. Az átlagéletkor a hazai tanártársadalomban 47,6 év. Ez rengeteg rosszat jelent. Egyebek mellett azt, hogy a tanárok jó nagy hányada 50 év feletti. Vajon tudja-e pótolni a nyugdíjba vonulókat a jelenlegi tanárképzés? Jelenti azt is, hogy kevés köztük a fiatal, ami pedig elég nyilvánvalóan annak köszönhető, hogy életpályamodell ide, életpályamodell oda, nincsenek megbecsülve. És persze azt sem lehet elvárni senkitől, hogy a nyugdíj előtt az oktatási innováció, az új módszerek és szemléletmód bevezetésének élharcosává váljon. Szóval valódi politikai akarat és felkészült, jól megfizetett tanárok tömege nélkül ki fog itt gyökeres változást hozni a hazai közoktatásban?

De térjünk vissza az idézetekhez. A nagyszerű Nádasdy Ádám nemrégiben – a Shakespeare drámák után – lefordította magyarról magyarra Katona Bánk bánját. Lefordította, mert azok számára, akiknek kötelező olvasmány, egyszerűen értelmezhetetlen. A 13. századi történetet feldolgozó 1833-as szöveg meggyőződésem szerint az újabban varázsszóként emlegetett kompetencia fejlesztés semmiféle követelményének nem felel meg. És erről nem Katona József tehet.

Ahogy nem Jókai Mór tehet arról sem, hogy nemcsak egy 7. osztályos, de jószerivel – legyünk őszinték magunkhoz – az irodalmárokon kívül szinte senki sem ért egy mukkot sem a poszt elején citált három idézetből. Ezek mindegyike bizony az e bejegyzés olvasói számára egykor kötelező remekműből, A kőszívű ember fiaiból származik. Ki hiszi el, hogy akár nyelvezete, akár értékvilága igazán használható tudást közvetít a mai fiatalok számára? Ki és mikor fogja elszámoltatni azt az oktatáspolitikát, amely újabb és újabb, a szövegértésben járatlan generációkra akarja bízni Magyarország felemelkedését? Hey, Mr. Kásler!

Képek forrása: jokortv.hu / hu.wikipédia.org / nepszava.hu