Amikor kilépek a puccos szálloda kapuján, s arcomon végigszántanak a reggeli ragyogás melengető sugarai, elönt az érzés, hogy minden úgy van jól, ahogy van.

Elindulok a Champs Elysees-n a Diadalív irányába. Komplett reggeli a közeli Ladurée-ben. Már tegnap kinéztem a helyet. Nem okoz csalódást se a kiszolgálás, se az árak. Méregdrága. Ha már Párizs, hát merítkezz meg benne teljesen. A Louvre-tól a Centre Pompidou-ig, a Montmartre-tól a La Défense felhőkarcoló rengetegéig, az Eiffel-toronytól a Moulin Rouge-ig és a Place Pigallig csupa kihagyhatatlan, kötelező program. Egy önmagát megmutatni akaró, kifelé forduló, narcisztikus világ kínálata a kikapcsolódni vágyó, ezúttal magányosan merengő szemlélő számára.

A Ladurée után, jóval könnyebb pénztárcával bámészkodás az Arc de Triomphe körül, némi Remarque utánérzéssel, majd ejtőzés a Jardin des Tuileries fáinak árnyékában. Az útikönyvből tudom, hol állt a Tuileriák palotája, amelyet 1871-ben gyújtottak fel a párizsi kommün idején. Mindössze öt híd választ el a Notre-Dame-székesegyháztól, de valami furcsa erő visszatart attól, hogy elinduljak.

Amikor legutóbb ott jártam, minden, ami Párizs, egyetlen fekete macska képébe sűrűsödött össze, meg abba az aprócska kézfejbe, amit a monumentális épület főbejárata előtt oly megilletődötten szorongattam, mintha soha nem akarnám elengedni. Amikor a gótikus kapun beléptünk, az egész lüktető város megszűnt körülöttünk. A mindent elnyelő fekete lyuk lehet ilyen valahol kint a kozmoszban. Akkor ott, abban a pillanatban minden elveszítette a jelentőségét. Nem maradt semmi – nem találok jobb kifejezést rá –, csak az áhítat, amely megszentelte azt a kézfogást.

A Jardin des Tuileries fái alatt most az az érzés fog el, hogy jobb maradni. Jobb hagyni, hogy a felszín tartson fogva. Az értelmezhető lényegiségek összesűrűsödésének az a feltartóztathatatlan ereje, amelyet a több mint nyolcszáz éves falak között anna kidején megtapasztaltunk, így, egyedül lépve át az idő kőből faragott kapuján, a pillanat tört része alatt leterítene. Annak a régi, megszentelt délutánnak a hiánya elkerülhetetlenül okozná a vesztemet.

Harminckét hónappal ezelőtt írtam le mindezt egy füzetbe. Akkor nem kerestem fel a Notre-Dame-ot. Gondoltam, majd máskor. Majd ha nem leszek egyedül. Magamban aligha bírtam volna elviselni azt, ahogy a vallástalan ember lába földbe gyökerezik az évszázadok súlya alatt. Ehhez fogható, a szó legszorosabb értelmében vett katartikus élményt talán csak a kölni dóm, a regensburgi katedrális, vagy a mi jáki templomunk váltott ki bennem.

A híradások képeire alig találok szavakat. Talán ezért is vettem elő ezt a fakulóban lévő emléket egy buta naplóból. Mert hogyan is volna szavakba önthető az embert fojtogató szorongás, amikor veszélyben látja a kultúrát, amelynek egyszerre része a nyelv, s ugyanígy maga az ember is. A pirosló izzásban alászálló pernye az utolsó maradványa annak, amiért az ember még talán embernek nevezheti magát. Mintha Miasszonyunk maga figyelmeztetne, hogy elég volt.

Szándékosan nem a pusztulás képeit helyeztem el ebben a bejegyzésben. Én ilyennek akarom látni újra a párizsi Notre-Dame-ot, hogy a falai között visszatalálhassak önmagamhoz, s hogy ez a megvadult emberiség is magára találhasson újra.

Képek forrása: laduree.fr / wikipedia / tripadvisor.co.hu