Elkezdődött, amitől tartottam.

A 24.hu olyan fülest kapott, amely szerint Bécsben a magyar rendszámú autók szélvédőjére Orbánt szidalmazó, Magyarországot pedig az EU elhagyására felszólító szórólapokat helyeznek el. Úgy tisztességes, hogy jelezzem, a hír valóságtartalmát ellenőrizni még nem volt módom, de rajta vagyok.

Hónapokig próbáltam nyugtatni magam. Az nem lehet, hogy összemossanak, vagy épp összekeverjenek bennünket. Az nem lehet, hogy Nyugat-Európa egyenlőségjelet tegyen Orbán őrült politikája és a magyarok közé. Hallottuk eleget az Európai Parlament képviselőinek szájából, hogy ők nem a magyar emberek, hanem a miniszterelnök, illetve a kormány politikája miatt neheztelnek, mivel az lábbal tapossa az európai értékeket.

Sejtettem, hogy ez csak amolyan szalon udvariaskodás. Egyrészt azt, amit egy politikus mond, még odaát is óvatosan kell kezelni. Másrészt egy politikus szavai soha nem azonosak azzal, amit az őket delegáló emberek valóban gondolnak. Már írtam róla – megengedve, hogy valamiféle frusztrációtól vezérelve az sem zárható ki, félreértem ezeket a jelenségeket –, az utazásaim során én határozottan érzékelni véltem azt a változást, ahogy hozzánk viszonyulnak Európában.

Nincs a homlokomra írva, hogy magyar vagyok. Nem állítottak meg az utcán, s nem kérdezték meg tőlem, hogy mi a francot keresek magyarként Brüsszelben, ha mi annyira meg akarjuk állítani, vagy annyira tudni akarjuk, hogy mire készül, milyen titkos terveket szövöget. Az viszont újabban elég látványos, ahogy nap mint nap olyan kérdésekre kell válaszolnom, amelyeket az ismerőseim aggodalmaskodó tekintettel szegeznek nekem: mi van nálatok? Ti tényleg ki akartok lépni az Unióból? Ilyenkor általában kicsit zavarba jövök, s hebegve-habogva motyogom, hogy én biztosan nem akarok kilépni, s a magyarok milliói sem szeretnének. Mindössze néhány elvetemült idióta tartja fenn mesterségesen ezt a feszültséget, mert a pillanatnyi politikai érdekeiknek ez az állapot felel meg. Ha nem sikerülne nekik konzerválni a társadalomban a veszélyérzetet – ld. „Ez veszélyes” –, akkor ezek a harcban edzett fiúk pillanatok alatt eltűnnének a politikai süllyesztőben.

Egy idő után olyan rutinszerűvé vált ez az érvelés, hogy magam is kételkedni kezdtem benne. El még ugyan nem engedtem, jelenleg is úgy gondolom, hogy ilyen mechanizmus működteti a vezér és környezete permanens harckészültségét. Azt illetően azonban, hogy a Fidesz szavazóbázisa hogyan gondolkodik valójában Magyarország Európában betöltött szerepéről, bevallom, elbizonytalanodtam. Sokáig jószándékú, ám megtévesztett tömegnek láttam őket. Ilyen hosszú távon azonban nem jelenthet felmentést, hogy félrevezetik az embert. Bármilyen fájó is ezt elfogadni, itt valóban csak arról lehet szó, hogy eltérő alapértékekben hiszünk, s ezek között jócskán akadnak olyanokban, amelyek alig egyeztethetők össze az Unió által deklaráltakkal.

Ha a fejük tetejére állnak is Orbán ideológusai, a demokrácia akkor sem lehet illiberális. Működhet konzervatív és liberális hatalomgyakorlási elvek mellett, de a centralizációs törekvések szükségszerűen vezetnek a demokrácia lebontásához. Nálunk évek óta ez történik. Ezen mit sem változtatnak azok a jelmondat szerű hazugságok, hogy „Mi meghallgatjuk az embereket”. Frászt hallgatják meg őket. Távol tartva magam a teológiai kérdésektől, annyit talán megjegyezhetek, hogy aki hívőként nem fogadja el a pápa iránymutatásait, az egyszerűen a kereszténység lényegét nem érti. Márpedig Ferenc pápa számtalanszor beszélt egyértelmű módon a menekültkérdéssel kapcsolatban. Családokat éheztetni napokon keresztül a tranzitzónában nem keresztényi magatartás, az egyszer biztos. Az államnak persze nem kell hallgatnia a pápa szavára, de ha nem teszi, legalább ne kérkedne azzal, hogy a keresztény értékeket képviseli. Lehet dumálni a szólásszabadságról, az információhoz való hozzáférés jogáról, de ha egy akkora országban, mint Magyarország, közel 500 médium összpontosul egyetlen kézben, ott nincs miről beszélni. A példákat végtelen hosszan lehetne sorolni.

Néhány évtizede százszor meggondolta az ember, hová parkoljon a kocsijával Szlovákiában, vagy Romániában. Volt mitől tartani. Nem szerettek bennünket. Ma nem az összekarcolt fényezés, a letört visszapillantó, vagy ablaktörlő miatt kell aggódnunk. Ha hinni lehet a híreknek, szorgos kezek csempésznek cseppet sem bátorító üzeneteket a magyar rendszámú autók szélvédőjére.

Meglehet persze, látva a szórólapok minőségét (design, színes nyomtatás, éles kontúrok), hogy valamely alávaló civil szervezet áll az akció hátterében, s nem az egyszerű emberek elemi felháborodása a magyar politika miatt. Egy pillanatig nem volnék meglepődve azon sem, ha a hazai kormánysajtóban leleplező írások jelennének meg, amelyek szerint idős emberek járják Bécs piszkos és egyre veszélyesebb belvárosát. Járókerettel cikáznak a parkoló autók között, úgy csempészik az ablaktörlő lapátok alá ezeket a förtelmes irományokat. Egyesek az idősek otthonából, illetve az elvonókúráról lelépett személyekben Soros Györgyöt és Jean-Claude Junckert vélték felfedezni. Nyilvánvaló provokáció az egész hecckampány, amely személyesen a vezér, Orbán Viktor ellen irányul. Tudjuk, a kormánypropaganda bármire képes.

Magyarként ugyanakkor elég szar érzés azt olvasni, hogy húzzunk az Unióból a fenébe. Orbán kedvenc fordulata azonban, a „mi, magyarok”, üres frázis csupán. Mivel még az ő kedvéért sem vagyok hajlandó magamat nem-magyarként meghatározni, attól tartok, olyan, hogy „mi, magyarok” nem létezik. Én vele soha nem volnék „mi”. Volt esély arra, hogy „mi” legyünk. Ezt a megosztó politikájával eljátszotta. A hőzöngéseivel sajnos már azt is, hogy Európában becsüljenek bennünket, ahogy azt a diktatúrák lebontása idején tették.

Köszönjük, Mr. Orbán!

Képek forrása: 24.hu / ujnepszabadsag.wordpress.com