Nézem Orbán arcait. Kimozdult a komfortzónájából.

Egyedül állt ki a pódiumra, szembe a médiának azzal a részével, amely minden körülmények között lojális vele szemben, s a többiekkel, azokkal, akik másképp gondolkodnak a világról, az alapvető értékekről, mint ő.

Nem lehet könnyű dolga egy ilyen helyzetben. Ő hazai pályán ahhoz van hozzászokva, hogy olyanok veszik körül, akik minden tekintetben lojálisak vele szemben. Olyanokkal, akik azt mondják, gondolják és teszik, amit ő. Vagy hát, amit ő akar, hogy mondjanak, gondoljanak és tegyenek. Ezek a talpnyalók aztán akkor is azt mondják és teszik, amit ő akar, hogy mondjanak és tegyenek, ha esetleg egészen mást gondolnak. A kimondott szó, a gondolat és a tettek a miniszterelnök környezetében már régen eltérő utakat járnak.

Orbán tehát végre hajlandónak mutatkozott szóba állni a sajtóval. Decemberre vártuk, ám az erre vonatkozó ígéretét nem sikerült betartania. Most azonban vagy két órán keresztül engedte záporozni a kérdéseket, s úgy tűnt, egyetlen pillanatra sem esett ki a szerepéből. Azaz, tudja a fene. Ennek megítéléséhez először tisztázni kellene, mi ilyenkor egy miniszterelnök szerepe. Határozottnak kell lennie, az egyszer biztos. Attól tartok, ez tegnap nem igazán sikerült neki.

Hiába, van ezekben a sajtóeseményekben legalább két bizonytalansági tényező. Az egyik az, hogy nem ő teszi fel a kérdéseket. Jó, persze a tíz ujjamon meg tudnám számolni, melyek azok a témák, amelyekre közvetett, vagy közvetlen módon rákérdezhetnek. Fel lehet tehát készülni. Egyebek mellett olyan klisékkel, amelyekből kaptunk is bőven. Ilyen mondjuk az a rutinszerű válasz, hogy Orbán nem foglalkozik üzleti ügyekkel. Ordas nagy marhaság ez, mindenki tudja. A közvetlen környezet mérhetetlen gyarapodása nem üzleti ügy, hanem korrupció kérdése.

Azon túl, hogy nem ő kérdez, a másik rizikófaktor a nem kormányközeli média jelenléte. Hallhattuk, még szép, hogy a megyei lapok ugyanazt írják. S bár a felelősök igyekeztek a kockázatot jelentő sajtótermékek újságíróinak számát különböző fortélyokkal korlátozni, annyira még csak-csak ügyelnek a látszatra, hogy nemcsak a Liszkay-féle médiaholdingtól lehettek jelen. Kérdés, még meddig ez a tolerancia?

Akárhogy vesszük, ez nem a Kossuth Rádió 180 perc című műsora. Érkeznek ilyen, olyan, amolyan kérdések. Én meg figyelem Orbán arcát. Nem, nem a szavait. Azok már alig érdekelnek, amióta ő maga hívta fel a figyelmet arra, talán még 2011. szeptemberében, hogy „ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok.” Ez volt az utolsó megnyilvánulása, amire érdemes volt hallgatni. Szóval figyelem inkább az arcát.

Beszédes. Mintha mindig dühös volna. Mintha a túlzottnak tetsző mimikával próbálna nyomatékot adni a szavainak. Mintha az egész világgal állna harcban. Egy arccal kapcsolatban tényekről aligha lehet beszélni. Azaz biztosan lehet, de ahhoz komoly szaktudás kell. Annyit azonban én is látok, hogy nincs se könnyedség, se kedvesség, se természetesség ezen az arcon. Sokkal inkább görcsös erőfeszítés. Az egyik pillanatban mintha fenyegetne, a másikban mintha könyörögne: tessék engem komolyan venni! Hiába, nekem már nem megy.

Gondolok minden félét erről az arcról, de inkább megtartom magamnak. Eljátszom inkább Csaba Lászlónak az ÉS-ben közzétett gondolataival. Ő már azon töpreng, a Fidesz belső elégedetlenkedői közül ki lesz Brutus? Szerinte az Orbán-rendszer sokkal előbb véget ér, mint azt a legtöbb elemző gondolja. Egyelőre azonban még itt van. S ameddig itt van, figyelem az arcát.

Képek forrása: 24.hu/Bielik István