A tegnap délután parlamentáris demokráciánk legsötétebb napjai közé tartozott.

Kezdve azzal, hogy az ellenzék az ún. rabszolgatörvényhez közel 3.000 módosítást kényszerült benyújtani. Tette, mert mást aligha tehetett. És persze tehette is, mert valódi demokráciában a mozgásteréhez ez a megoldás a törvény elfogadásának megakadályozására minden kétséget kizáróan a rendelkezésre áll. Valódi demokráciában.
Annak jogszerűségéről azonban, hogy e módosítások napirendre tűzéséről, pontosabban napirendre nem vételéről egyben szavazott a parlament, már lehet vitatkozni. Éppen ezért, az ellenzék elemi felháborodása érthető. Hogy ki, miképp ítéli meg azt, ahogy ennek füttyel, bekiabálással adott hangot, ízlés dolga. Sajnos csak remélni lehet, hogy a magyar Országgyűlésben soha nem fognak előfordulni olyan erőszakos jelenetek, amelyekről olykor latin-amerikai, vagy délkelet-ázsiai országokból érkeznek tudósítások.

Tény, hogy a házelnök intézkedései aligha szolgálják ezt a reményünket. Az a cinizmus, amely a munkáját gyakran jellemzi, nem csupán vérlázító, de felér egy provokációval is, ami olaj a tűzre. Magyarország közjogi méltóságának három dologról vélhetően fogalma sincs. A közről, diplomája ellenére a jogról és a méltóságról. Tegnapi megnyilatkozásai egyértelműen árulkodtak arról, hogy magasról lesajnálja, hogy léteznek választói tömegek, amelyeknek képviselői legitim módon járnak el a parlamentben. Hogy léteznek közösség a Fideszen és a NER-en túl is, s ezeknek a közösségeknek joguk van artikulálni a véleményüket. Hogy a parlament a sok színű politikai értékrendeknek közös háza, s a házelnöknek kötelessége érvényesíteni ezeknek a képviselőknek a jogait is, nem pedig akadályozni őket abban, hogy végezzék a munkájukat.

Végezetül félő, hogy a mi közjogi méltóságunk a méltósággal áll leginkább hadilábon. Mert miközben a ház méltóságának megsértésére hivatkozva kizár egy ellenzéki képviselőt az ülésnapról, mennyiben szolgálja ezt a méltóságot, ha nyilván nem csupán tudtával, de kifejezett utasítására sorakoztatják fel a parlament lépcsőjén az országgyűlési őrséget? Ez a nyílt fenyegetés méltó a házhoz? Méltó-e a parlamenthez, ha Kövét László azzal próbál meg elhallgattatni egy képviselőnőt, hogy az ne óbégasson? S végül méltó-e az Országgyűléshez, ha az elnöke, nem emlékezve az egyik ellenzéki képviselő nevére, több portál szerint is ezzel a kérdéssel fordul egyik munkatársához: „Hogy hívják ezt a faszt?” Gyanítom, soha nem fog bocsánatot kérni ezért a bunkóságért. Ennyit a méltóságról. A legjobb volna, ha Kövér László törölné ezt a kifejezést a szókészletéből.

Ugyanakkor valaki végre elmagyarázhatná neki, hogy orvosi ügyeletre nemcsak annak van szüksége, aki ingerültségében hangoskodik az országgyűlés széksorai között, hanem azoknak is, aki folyamatosan hülyeséget beszélnek. Az ugyanis aligha tekinthető a normalitás keretei között értelmezhető érvelésnek, ha ostobaságból, vagy merő cinizmusból – ahogy azt az index.hu parlamenti tudósításában is látható – azt állítja valaki, hogy a rabszolgatörvény a magyar munkavállalók érdekeit képviseli (Hollik István kormányszóvivő). Nem ártana egyeztetni Szijjártó Péterrel, hogy legalább a valóság elferdítésében jussanak a párton belül közös nevezőre. Épp ilyen eszement dolog a mai viszonyok között az önkéntességre hivatkozni. Annyira kíváncsi lennék, ez a vakmerő fiatalember, mondjuk egy tehenészetben, a vasvillára támaszkodva, miképp vágná a túlmunkára ösztönző munkaadója szemébe, hogy ő bizony nem vállal több túlórát, mert a törvény garantálja az önkéntességet. Látott már ő élő munkaadót? Valószínűleg úgy rúgnák ki a támaszkodó keze alól azt a vasvillát, hogy arccal előre zuhanna az istállótrágyába.

Halász János képviselő úrnak pedig valami anti-Soros szérumot írhatna fel a parlamenti orvosi ügyelet, mivel az már tényleg beteges, ha valaki azzal szembesülve, hogy egy közvéleménykutatás szerint a munkavállalók 83 %-a nem kér a túlóratörvényből, azt kezdi firtatni, hogy a Policy Agenda vajon kap-e támogatást Soros Györgytől. Pesti Imre szerint ma Magyarországon az alacsony munkanélküliség okán a munkavállalók diktálnak. Hm. Alig találok szavakat. Nem szeretnék a házelnök szintjére süllyedni, ezért inkább nem is mondok semmit. Azért őt is szívesen látnám, amikor az egyik multi gyártósora mellől bebattyog a vezetéshez, hogy érvényesítse a munkavállalói jogait. És olyan meggyőződéssel mondják ezeket az abszurd baromságokat, mintha tényleg elhinnék. Mi pedig azt látjuk, hogy semmi közük a valósághoz.

Minden alkalommal élményszámba mennek Révész Máriusz megszólalásai. Most sem volt másképp. „Van olyan élethelyzetben sok ember, aki rá van kényszerülve, hogy pénzt keressen, dolgozzon.” Igen, képviselő úr. Vannak ilyen élethelyzetek. Szerinte sokan azért mennek külföldre dolgozni, mert az eddigi szabályozás itthon nem tette lehetővé, hogy többet dolgozzanak. Gondolom, Révész Máriusz szerint a kinti magasabb bérek ebben egyáltalán nem játszanak szerepet.

Komolyan, kezdem megérteni, miért nem bírják a nagyfőnökök, ha csak úgy kérdezgetik a képviselőket a parlamentben. Ilyen pallérozatlan elmékkel tényleg nehéz lehet helytállni a vártán. Ezek a nyilatkozatok pillanatok alatt dönthetik porba a Fidesz legbelső vegykonyháiban nehezen kiagyalt fondorlatokat. Ez veszélyes. A tapasztaltabbak tudnak hallgatni. Fazekas Sándorból ugyan ki nem húznak egyetlen szót sem. Harrach Péter önmagához képest egész szellemesen éli túl azt a 15 métert, amelyen egyáltalán szólni lehet hozzá.

Na, ja, sajtószabadság. A megmaradt médiafelületeken talán egy darabig még valóban azt írsz, mondasz, amit akarsz. Csak úgy elég nehéz, ha nem engednek hozzáférni az információkhoz. Vagy ha mégis, hát a fentiekhez hasonló eszement magyarázatokkal találod szemben magad. Fájdalmas érzés belegondolni, hogy hová jutott ez az ország. Hová juttatták azt a büszke Magyarországot, amelyre a rendszerváltozások kezdetén a legtöbb civilizált nemzet úgy tekintett, mint a megújulás zászlóvivőjére. Visszaszerezni azt a tekintélyt ezzel a politikai elittel aligha fogjuk.

Képek forrása: 444.hu / facebook.com/szabotimeapm