A magyar humornak megvannak a maga nagyágyúi. Vagy hát, a jó ég tudja, nagyágyúból lehet, hogy igazán csak egy volt – ő természetesen Hofi Géza.

Jelentős alakok viszont kétség kívül vannak ma is. Fábry Sándort én feltétlenül ez utóbbiak közé sorolom. Teszem ezt annak ellenére, hogy egészen másképp gondolkodom a világról, mint ő, s ebből adódóan alig akad olyan megnyilatkozása, amivel egyet tudok érteni.

Kicsit irigylem a humoristákat. Valahogy úgy vannak, mint a régi udvaribolondok. Különösebb kockázat nélkül mondhatják ki azt, amit gondolnak, míg mások egy-egy súlyosabb kijelentés után, egyre csak azt hajtogatják: ugyan, én csak vicceltem. És éppen ez itt a lényeg. Ami egy gag keretében elhangzik, azt nem kell túl komolyan venni, hiszen az vicc csupán.

A hatalom két esetben tolerálja a humort. Egyrészt akkor, ha kellően biztos az erejében, másrészt meg akkor, ha van benne elég bölcsesség. Pontosan tudható ugyanis, hogy aki végignéz egy kabaréjelenetet, az tudja, egyedül akkor és ott van helye a dolognak. Közben lehet összekacsintani, lehet azt játszani, hogy igen, értem én is, amit te. Lehet azt gondolni, hogy végre valaki kimondta, amit én is gondolok. Mindeközben azonban a dolognak közel sincs akkora tétje, mintha ugyanezeket a mondatokat egy napilap címlapján olvasnánk, vagy a tömeg skandálná a parlament előtt. A hatalom, ha nem ostoba, engedi ezt a műfajt, sőt, számol vele. Tetszeleghet a megengedő erő szerepében, s a kultúra e perifériális terepeit akár tudatosan is afféle szelepként használhatja.

A közéleti humornak csak abban az esetben van értelme, ha kritikai nézőpontot érvényesít. Fábry is ezt művelte. Kicsit harsányabban, vulgárisabban, s mindenképpen felületesebben, mint ahogy én szeretem, de ez legyen az én bajom. Elvégre nem kötelező bámulnom a képernyő előtt. Ez ilyen. Még a poénnak vélt köpködésére is csak legyintettem. Egy olasz ismerősöm a lépcsőfordulójában elhelyezett Berlusconi képpel ugyanezt teszi nap, mint nap. Igaz ugyan, hogy otthon, terápiás céllal. Vagyis soha nem mások előtt. Ami Fábryban elgondolkodtatott, hogy meddig lehet még szórakozni a baloldallal? Meddig hiteles ez a visszatekintő kritika? Hiszen azoknak, akik hosszú évekig elmúltnyolcéveztek, már maguknak is van elmúltnyolcévük. Hát, úgy tűnik, nagyjából eddig.

Ismerjük Fábry politikai értékrendjét. Annyit azért borítékolhatni lehetett, hogy ebbe az értékrendbe minden mégsem fér bele. Már tavaly ősszel egyértelművé tette, hogy a migránsozásra, sorosozásra épülő politikai diszkurzus nem az ő világa, az ezekkel a lózungokkal megszólítható választói tömeg pedig nem az ő politikai közege. A hírek vele kapcsolatban legújabban arról szólnak, a kormánypárti televízió három csatornáját (M1, Echo Tv, Hír Tv) fasiszta jellegűnek nevezte a műsorában a Duna Tv-n.

Hogy ezen a minősítésen egészen pontosan mit is ért, az nem egészen világos, de az vesse rá az első követ, aki mindig összeszedetten beszél. Annyi azért feltehető, hogy a megjegyzését nem dicséretnek szánta. A közönség feltűnően visszafogott, már-már megszeppent reakciója közepette nem kímélte Bakondi György kormánybiztost és Kovács Zoltán korábbi kormányszóvivőt sem. Utóbbi miatt már nem kell aggódnia, hiszen nemzetközi kommunikációért felelős államtitkárként nyilván jóval kevesebbet lesz szem előtt. Nekem sem nagyon fog hiányozni.

Szóval, úgy tűnik, Fábry Sándornak elege lett. Attól azonban aligha kell tartani, hogy a továbbiakban az ellenzék szekerét tolja. Az ő értékrendje ugyanis nem változott. Sokkal inkább változott azoké – ha volt nekik egyáltalán –, akik ennek az értékrendnek a képviseletét ígérték a választóiknak. Sokaknak ismerős ez a helyzet mindkét oldalon. A kérdés csak az, mikor jutnak el a populista demagógiával félrevezetett tömegek ugyaneddig a felismerésig.

Képek forrása: youtube.com / civilhetes.net