Esküszöm, ha a szívemre hallgatnék, akkor most a Tudósoktól inkább a Gyere be a diszkóba című nótáról kezdenék hosszabb értekezésbe.

Az élet azonban mára történetesen azt dobta, hogy a politikának a tudománnyal való packázása borít ki, méghozzá nem is kicsit. Ezért aztán maradjunk annál az 1993-as, a Ne aggyad az agyad! című albumon felvetett kérdésnél, hogy Mi a tudomány?

Kaján örömmel tenném fel ezt a kérdést ötletgazdáknak és döntéshozóknak. Mondjuk annak az ötletgazdának, aki azzal a leleménnyel lepte meg a központosítás vallásának hívőit, hogy a Magyar Tudományos Akadémia költségvetésének mintegy kétharmadát a jövőben nem közvetlenül a költségvetés MTA-ra vonatkozó, rendre XXXIII. fejezetéből, hanem a nemrégiben megálmodott Innovációs és Technológiai Minisztériumon keresztül biztosítanák. Na, tőle tényleg szívesen megkérdezném, hogy mi a tudomány? Meg azoktól is, akik majd szavaznak erről a tervezetről.

Azt hiszem, meg sem lepődnék, ha a fent említett dal szövegéhez hasonlóan így sorjáznának a válaszok:
"…
Mi a tudomány?
Mihály!
- Traktortudomány.

Mi a tudomány?
Géza!
- Nem szeretnék válaszolni.

Mi a tudomány?
Ildikó!
- Persze most nagyon sokat tudnák írni, de nekem mindig írás után kap el az ihlet, és ez...és a...ötletek..sötöbö!

Mi a tudomány?
Krisztián!
- Kiömlik a lélek.

Mi a tudomány?
Jorgosz!
- Bioenergia, akupunktúra.

Mi a tudomány?
Gusztáv!
- Semmi, nulla, lófasz!
…"

És akkor erőt venne a törvényalkotókon a tudomány mint „intézményesített tanácstalanság”.
Mindezt csak azért hozom szóba, mert tökéletesen megértem az MTA elnökének, Lovász Lászlónak a megdöbbenését, amelynek az Indexben tegnap közölt interjúban adott hangot. Az mondjuk furcsa, hogy ő sajtónak tekinti az Indexet, szemben Orbán Viktorral, aki nemes egyszerűséggel lefakenews-gyározta, s Kövér Lászlóval, aki pedig annyit bírt vakkantani az online folyóirat újságírójának, hogy ő a sajtónak szívesen nyilatkozik, ám van, ami nem tartozik ebbe a tárgykörbe. Hm. Én meg kedvelem a tehetséges politikusokat, szerepeljenek bármelyik politikai oldalon is, de hát vannak, akik nem tartoznak ebbe a tárgykörbe. A bajszos házmester bizonyosan nem. S inkább adok Lovász véleményére, mint az övére.

Visszatérve a tudományra, én ezt egyszerűen nem értem. Az előző ciklusban Lázár János volt az, aki számtalan lovat próbált (volt kénytelen) megülni egyetlen izmos altesttel. Úgy tűnik, most Palkovics Lászlóra hárul ez a szerep. Ő azért elég otthonosan mozog az akadémiai szférában. Azt még csak elnézném neki, hogy nincs tisztában a saját korlátaival. Ha eltekintünk a Hamletből ismert, s ott helyénvaló kijelentés – Gyarlóság, asszony a neved – ostoba kiterjesztésétől, akkor elég csupán őszintének lenni magunkhoz, s egyszerűen beláthatjuk, gyarlóak vagyunk valamennyien. Mi sem könnyebb, mint elhinni, hogy igen, én képes vagyok még erre is. Képes vagyok megítélni, eldönteni, hogy a magyar nyelvű Dante fordítások összehasonlító vizsgálatára, vagy a geosztatikus kinematikai részelméletek kutatására áldozzon-e pénzt az állam? Hogy a hazánkban újabban felbukkant medvepopuláció eltávolíthatatlan nyomkövetőinek barkácsolásához, vagy az empirikus ekvivalencia tudományos leírásához fűződik-e jelentősebb közérdek?

Csakhogy az okostelefonok, okosórák, okos tv-k és okos otthonok előtt voltak okos könyvek is. Az egyik ilyenben a szerző azt állítja, hogy a tudomány működéséhez egyebek mellett szükség van arra is, hogy a társadalom, amely finanszírozza a tudósok munkáját, elfogadja az adott kutatást érvényes tudományos munkának. Olyannak, amelybe érdemes a költségvetésen keresztül befektetni. Logikus gondolat. Aztán nyolc évvel később, a könyv második kiadásakor a támogatásnak ezt a feltételét visszavonja. Pontosan tudja ugyanis, hogy az, amit ma egy kutatóbiológus, neurológus, matematikus, filozófus, fizikus, vagy kémikus a maga műhelyében tesz, az nekünk, hétköznapi embereknek követhetetlen. Ezeket a kutatásokat azonban ennek ellenére, sőt, kis túlzással éppen ezért kell támogatni. Mert ma még nem lehet tudni, milyen gyakorlati hasznot hoznak az emberiségnek a közeli, s távolabbi jövőben.

Egy minisztériumnak az a dolga, hogy működésével a praxist, a gyakorlatot támogassa. A tudomány azonban így nem működik. Ezért nem szabad beleszólni abba, hogyan használja fel az MTA azokat a forrásokat, amelyeket az állam biztosítani képes a számára (Magyarországon sajnos látványosan keveset). A tudomány akkor képes mindannyiunk legnagyobb hasznára működni, ha engedjük, hogy korlátok nélkül haladjon a maga útján. Ha így járnánk el, az Akadémia elnökének nem kellene féltenie az alapkutatások jövőjét, s talán attól sem kellene tartania, hogy magyarok százezrei mellett a legjobb kutatóink is külföldön keresik majd a boldogulásukat, tehetségük kibontakoztatásának lehetőségét. Mert mint az emberi szellem legtöbb megnyilvánulása, a tudomány is csak autonóm módon létezik.

Valószínűleg itt kellene abbahagyni. Ezt az írást épp úgy, mint az ország kisajátítását. Csak remélni lehet, hogy otromba elefántként, annyi terület után, a politika legalább a tudomány porcelánboltjába nem ront be. Közép-Európában volt, ahol megtette. Gyászos vége lett. Mi inkább a Tudósokkal tűzzük zászlónkra ezt: Ne aggyad az agyad!

Képek forrása: tudosok.bandcamp.com / akademiaklub.hu