Nem is olyan könnyű visszacsöppenni a hazai rögvalóságba. Pedig annak tűnik. Leszállsz a repülőgéppel, bevágod magad egy taxiba. Megadod az otthoni címed, s egyetlen pillanat alatt magad mögött hagyod azt a kényeztetést, amit csak idegen országok, idegen kultúrák és idegen emberek adhatnak meg.

Azért lelhetsz közöttük kiegyensúlyozottságra, nyugalomra, mert nem érted őket. Először is többnyire nem érted a nyelvüket. De ugyanígy nem érted a gondjaikat sem. Egyáltalán semmit, ami pedig éppoly természetességgel keseríti meg a hétköznapjaikat, foglalkoztatja őket, mint ahogy téged keserítenek és foglalkoztatnak otthon a problémáid.

Egy reptéri transzfer Budapesten már eleve aggályos. Ám ha túl is teszed magad rajta, mert tervezett kockázatként tartod számon, szinte biztosan elmulasztod megkérni a taxist, hogy kapcsolja ki a rádiót. Innen pedig már megy minden a maga útján. Szinte elkerülhetetlen ugyanis, hogy miközben hazaérsz, meg ne üsse a füled a jól ismert hírolvasók egyikének a hangja. És igen, ebben a pillanatban úgy pereg ki ujjaid közül az az egy hét nyugalom, mint a sivatagi homok.

Még éppen elér a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapjával kapcsolatos botrány hullámverése.Egyiptomban senkit nem érdekelt január 27-e. Ez talán érthető is, bár olyan összemberi traumára emlékezünk ezen a napon, amely bármely kulturális és vallási közegben örök tauságokkal szolgál. Így aztán Hurghadaban csak az árnyékba húzódva, néhány percig magamba mélyedve gondoltam az elhurcolt családtagokra, a magyar és nem magyar áldozatokra. Nem beszéltem az emléknapról senkivel.

Ott, abban az idegen közegben oly természetesnek tűnt, hogy a némaság elegendő és megfelelő magatartás az emlékezéshez. Elég, ha ember magába néz, és azt mondja: ez soha többé nem fordulhat elő. Hiszen megtanultuk örökre, hogyan vezetett az út az aprónak tetsző gyűlölködésektől a téboly tombolásához. 

Ha értjük ezt, akkor az emberiségnek nem kell többé szembesülnie azzal az iszonyattal, amely 1945. január 27-én fogadta az auschwitzi haláltábor felszabadítóit. Akkor talán arra sem lesz szükség többé, hogy e 20. századi borzalomra, a lágerben meggyötört nyomorultakra is kiterjesszük a János evangéliumából ismert, pilátusi ecce homo igazságát. (János 19:4-5) Ilyen egyszerű.
Elég volna ennyi. Egyetlen perc megtorpanó belátás.
Hazatérve azonban, bömböl az átkozott rádió a taxiban. Bénultan ülsz a hátsó ülésen. Megérkeztél. Itthon vagy. Jeges áradatként zúdul nyakadba az otromba valóság. A parlament alelnöke, Lezsák Sándor a hírek szerint nem érti, mi a gond azzal, hogy ő beszédet akart mondani január 27-én a belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánián megrendezni tervezett Horthy megemlékezésen és szentmisén. Buzgalmában nyilván azt sem érti, miért sérelmezte a Zsidó Világkongresszus elnöke, Ronald Lauder, Orbán Viktorhoz írt levelében az eseményt. És a parlament alelnöke nyilván nem érti azt sem, hogy a miniszterelnök miért fújta le az egész rendezvényt. Valaki azért elmagyarázhatná neki.