Úgy tűnik, a hidegben kedve kerekedik az embereknek levelet írni. A napokban az alábbit
találtam a postaládámban. Nem volt rajta se bélyeg, se feladó. Bár a megszólítás nyilván nem
nekem szól, azt gondoltam, változtatás nélkül megosztom a blog olvasóival. Várom a
hozzászólásokat.

Ha már Velence, én bizony a hatalmas katedrálisok között aprócskának tetsző Chiesa di San Giacomo dell’Orioról mesélnék.

Nem is olyan könnyű visszacsöppenni a hazai rögvalóságba. Pedig annak tűnik. Leszállsz a repülőgéppel, bevágod magad egy taxiba. Megadod az otthoni címed, s egyetlen pillanat alatt magad mögött hagyod azt a kényeztetést, amit csak idegen országok, idegen kultúrák és idegen emberek adhatnak meg.

Ma kipróbáltam, mit bír a derekam. Rossz beteg vagyok, nagyon nehezen tudok megmaradni egy helyben. Ezeket a kedves holland nyugdíjasokat, meg a koktélokat is meg lehet unni egy idő után.

Két dolog van. Az egyik, hogy jócskán növeli a komfortérzetem, ha felkészült vagyok minden szituációban.

Itt ülök egy 5*+-os szálloda légkondicionált szobájában, a Szahara keleti határán, a Vörös-tenger partján, az egyiptomi Hurghadában. 

Van már kenyerem, blogom is van – leírna-e Kosztolányi egy ilyen sort, ha ma élne? Nehezen tudom elképzelni. Én most leírtam, mert végre van.