Két dolog van. Az egyik, hogy jócskán növeli a komfortérzetem, ha felkészült vagyok minden szituációban.

Őszintén szólva, szeretem tudni, hol tartózkodom, kikkel töltöm az időmet, egyebek. Egyiptom meg mégiscsak Egyiptom. Imádom a polányi, freskóval díszített bejáratú, aprócska Nagyboldogasszony-templomot, a maga XIII. századból származó részleteivel. 700 év tényleg nem kevés. Megjegyzem, amikor kint élő amerikai barátaimnak egy dög unalmas vidéki este levetítettem az István a királyt, bármilyen hülyén hangzik, szinte képtelenek voltak felfogni azt az időbeli távolságot, ami Istvántól és Koppánytól elválaszt bennünket. Itt azonban, ahol ma könnyű koktélokat kortyolgattam, nos, valahol ebben az országban kezdődött az, amit civilizációnak nevezünk. Jó négyezer éve már dinasztiák uralták ezt a vidéket. Ahol pedig dinasztiák vannak, ott hatalmi érdekek, rokonok, korrupció…, de nem folytatom. Nem azért repültem ennyit, hogy már itt is…

Elárulok inkább egy titkot. Miközben az útra készülve, látnivalót keresve olvasgattam, szinte gyerekesen szurkoltam azért, hogy ne csak tenger legyen, ne csak napernyők és napozóágyak. Meg ne csak a magas energiaárak miatt télire ide kényszerült holland nyugdíjasok. Szóval, hogy ne csak egy szimpla üdülőhely, hanem tényleg valami nagy durranás. Mondjuk milyen volna, ha az öreg Mózes pont itt kelt volna át a Vörös-tengeren. Átlátszó fenekű hajókon megmutatnák a ló és emberi csontokat a tenger fenekén és a kocsikerekek arany borítását, amelyen nem maradnak meg a korallok, felhozni viszont sérülékenységük miatt nem lehet őket, mivel az arany alól már évezredekkel ezelőtt kirohadt a fa. De megnézhetnénk akár az átkelés helyét pontosan kijelölő gránittömböt is. Az azért már elég komoly volna. Azon a helyen azonban, ahol Mózes népe menekülni kényszerült, a tenger mélysége 600 és 1600 méter között változik. Nincs az az üveg fenekű hajó, ami ezt megmutathatná. Ennél is nagyobb probléma azonban, hogy Mózes tényleg nem itt kelt át, ha átkelt egyáltalán. Nuweibaa pár száz kilométerre északra fekszik Hurghadatól, a Vörös-tengerből nyíló Akabai-öböl nyugati partján. Ez tehát nem jött össze.

Hurghadan és környékén tulajdonképpen nincsen semmi. Van néhány mecset, egy meglehetősen egyszerű kopt templom, bazár, s valahol néhány korallzátony, de azokat még nem láttam. S ott van még persze a várostól nyugatra elterülő végtelen sivatag. Hát, nagyjából ennyi. Nem is csoda, hiszen a települést valamikor a 20. század legelején alapították. Nincs mit szépíteni a dolgon, ez egy üdülőváros.
Ahhoz, hogy az egykori Egyiptom fényét idéző kövekben, romokban, oszlopokban, szobrokban és piramisokban gyönyörködhessen az utazó, órákat kell buszozni a 65-ös úton délnek, a szebb időket megélt, majd 5000 éves Kuszeir irányába, vagy onnan még keletre, a valamikori Thébáig, azaz Luxorig. Na, épp ez az, ami ma nem az én műtött derekamnak való.

Azzal kezdtem, hogy két dolog van. Túl azon, hogy a szakállas próféta nem itt kelt át a tengeren, a másik az, hogy én nagyon utálom a percre kiszámított időkeretben rohanjuk le a műemlékeket című fakultatív programokat. Márpedig ma Luxor volt napirenden. Én korábban jártam ott. Alaposan körülnéztem. Tényleg lenyűgöző. Ma azonban – vessenek meg érte – hatökrös szekérrel se lehetett volna elvonszolni az egyik medence partján található koktélbártól. Délelőtt 10-től, úgy este 7-ig, az ebéd kedvéért is csak rövid időre megszakítva a kortyolgatást, jó fej holland nyugdíjasokkal koktéloztam, azaz végre pihentem. Érdekes módon, ők jellemzően a régi zászlójukban szereplő, ma leginkább a labdarúgó válogatottuk mezéről ismert orange színű koktélokat fogyasztották – közben javarészt másról sem lehetett beszélgetni velük, mint a fociról. Ez is oka lehetett, hogy elég szűkszavú voltam. Mivel azonban nem akartam kilógni közülük én is ezt a színt választottam (az ital nevét már meg nem tudnám mondani).

Estére végül mindent narancssárgának láttam, ami némiképp kijózanítóan hatott rám. Hogy ne ez legyen a ma esti utolsó élmény, átküldettem magamnak néhány Luxorban készült képet a visszatérőktől, amit most megosztok a követőimmel.