Vasárnap óta tart a Hanuka, a fények ünnepe. Holnap szenteste, aztán eljön a Karácsony is.

Bőven volna okunk az elcsendesedésre, egy kevés befelé fordulásra, a megélt együttlét örömére. Mégis, olyan fura akusztikája van mindennek. Mintha épp ellenkező irányba menne a világ, mint amit ezeknek az ünnepeknek az üzenete hordoz. Valahogy az az ember érzése, hogy semmi és senki nincsen a helyén. Félreértés ne essék, én sem. Hogyan is találhatnám a helyem a káoszban, amikor a káosztól idegen az, amit rendnek nevezünk. A rendre persze nem belügyminiszteri értelemben gondolok.

A szomszédunkban majd egy éve dúl véres háború. Megtesszük-e legalább ilyenkor, hogy tényleg belegondolunk, mit jelent tíz-, meg százezer elveszített élet? Tudjuk-e, hogy akár csak a valóságtól mérföldekre tévedt hivatalos kommunikációban bejelentett halottak száma mekkora nagyságrendet képvisel? Ukrajnában – ahogy Oroszországban is – rengetegen siratják elvesztett szeretteiket. Ebben a két országban rengetegen vannak, akik majd csak január 7-én ünneplik a karácsonyt. Azaz ünnepelnék.

Mert lehet-e őszinte örömmel ünnepelni a rakéták árnyékában? Milyen lehet a készülődés ott, ahol azt sem lehet tudni, lesz-e éppen fűtés, víz, vagy áram? Már ha állnak még egyáltalán a falak, amelyek évtizedek óta óvón ölelték körül a családokat. Belegondolunk-e ebbe, amikor politikai civakodás tárgyává, egy-egy ideológia érvényesülésének eszközévé tesszük az együttérzést, a támogatást, a segítségnyújtás egyszerű emberi gesztusait.

Háborúban soha nem a fegyverek a szörnyetegek. A valódi szörnyetegek azok, akik háborúba hajszolják az országokat. Mindazok, akik – háborúban és békében egyaránt – a megbékélés helyett frontvonalat húznak ember és ember, nemzet és nemzet, ország és ország, vallás és vallás, világkép és világkép, kultúra és kultúra közé. Ők a Disznófejű nagyúr alattvalói. Az ő uruk nem más, mint a pénz. Hazudhatnak akármit, úgyis lelepleződnek. Mondhatják, hogy nekik egy ország, a hazájuk az első. Mondhatják, hogy ősi tradíciók hordozói. Mondhatják, hogy egy vallás védelmezői és értékrendjének felkent képviselői. A Disznófejű nagyúron és önmagukon kívül nem képviselnek ők semmit.

Ameddig eltűrjük ezeket a szörnyeket magunk között, addig nem lesz ünnep körülöttünk. Ameddig csak lemondóan legyintünk a sorsunkat méltóbbra fordítani hivatott ellenzék szerencsétlenkedésére, ameddig elviseljük a fehér győzelem hirdetőjének alpáriságát, ameddig tűrjük egy par excellence szilovik mérhetetlen cinizmusát a tanárainkkal szemben, ameddig elfogadjuk a hatalmat kiszolgáló, hol inkompetens, hol talpnyaló, hol kivagyi, hol egyszerűen csak elmebetegnek tetsző közjogi méltóságok fennhatóságát magunk fölött, ameddig nem üvöltjük a nemzet oligarcháinak képébe, hogy elég volt a korrupcióból, s ameddig némán elfogadjuk a rezsim csúcsáról szerte sugárzó gőgöt és dölyföt, addig nem lesz békés és nyugodt karácsonyunk Magyarországon.

Mindaddig, ameddig ebben nem lesz változás, lehetünk-e szabadok? Most mégis, a Hanuka időszakában, s két nappal Karácsony előtt had’ kívánjak József Attila szavaival e blog valamennyi olvasójának legalább reményteli ünnepi napokat:

"Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd,
szép, komoly fiadat!"

Képek forrása: vasárnap.hu / femina.hu / pestisracok.hu