Utálom, ha egy ország beavatkozik egy másik belügyeibe. Azt is, ha mi másokéba, s persze azt is, ha mások a miénkbe.

Magyarország ráadásul ebből a szempontból meglehetősen bonyolult helyzetben van. Miközben a határon túli magyarság érdekeinek képviselete minden hazai kormány kötelessége, diplomáciai szempontból egy ilyen törekvés ráadásul folyamatos kötéltáncnak tűnhet, hiszen mindvégig kényesen ügyelni kell arra, hogy a magyar külpolitika lépéseit ne lehessen a másik ország belügyeibe való beavatkozásként értelmezni. Ellenkező esetben az ostor mindig a kisebbségben élő magyarok hátán csattan.

A problémát tökéletesen megvilágítja a jelenlegi orosz-ukrán háború. Már többször leírtam, mennyire elfogadhatatlannak tartom Ukrajna kisebbségpolitikáját, vagy épp a nyelvtörvényét, még akkor is, ha az alapvetően nem a kárpátaljai magyarok ellen irányul. A következményei nyilván a számukra is hátrányosak. Zelenszkij politikája ebből a szempontból feltétlenül csalódást jelent a számomra, tekintve, hogy nem változtatott szinte semmin ahhoz képest, amit az elődjei „alkottak” ezen a téren. Ennek ellenére nem tartozom azok közé, akik ennek okán kételyeiknek adnak hangot az orosz agresszió nyílt elítélésével kapcsolatban. Az agresszió az agresszió. Az emberiség elleni bűncselekmények pedig bizony bűncselekmények az emberiség ellen. A háborús bűnösök pedig háborús bűnösök.

Ami ma Ukrajnában történik, az semmivel nem indokolható. Azt kizárólag a leghatározottabban elítélni lehet. Amit a magyar kormány éveken keresztül folytatott az oroszokkal való kapcsolat ápolása során, már eddig is politikai vakságról árulkodott, s egészen biztos, hogy nem könnyítette meg a Kárpátalján élő magyarok helyzetét. Amit azonban a rezsim most tesz, az egyszerűen bűn. A választások előtt Orbán nyilván kényes helyzetben van. Az oroszokkal való nyílt konfrontáció olyan „vívmányokat” veszélyeztetne, mint például a Bokros Lajos által a legkárosabb intézkedések egyikének nevezett rezsicsökkentés és persze rengeteg más „eredményt” is. Ezek egyike sem írhatja azonban felül a gyalázat egyértelmű és nyílt elítélését, s a konkrét gazdasági és politikai lépésekben való válaszreakciókat.

Amit Orbán nyerhet az orosz medve barátságával, messze nem áll arányban azzal a veszteséggel, amelyet Magyarországnak el kell szenvednie e viszony következményeként. Egyrészt e kapcsolat baráti jellegét alapvetően kérdőjelezi meg az a tény, hogy a HVG írása szerint az „orosz titkosszolgálat ki-be járkál a magyar külügy számítógépes hálózatában” már hosszabb ideje a „korlátozott terjesztésű” és „bizalmas” minősítésű állami és diplomáciai információk között, ráadásul nyár óta a külügy tudtával. Egy kapcsolat cseppet sem attól lesz baráti, hogy a tárca első embere megkapja a Barátságért Érdemrendet attól az orosz kollégájától, aki újabban egyre gyakrabban mulasztja el megnyugtatni a világot egy esetleges nukleáris háború fenyegetésével kapcsolatban. A legkevesebb egy ilyen helyzetben, hogy Szijjártót menesztik.

A legsúlyosabb veszteségek között tartom számon az egyre erőteljesebb elszigeteltséget. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy Magyarország szavakban ugyan közösséget vállal az Oroszországgal szembeni uniós szankciókkal, ám a vélt, vagy valós nemzeti politikai és gazdasági érdeket ismételten – immár sokadszor – a közösségi és az egyetemes erkölcsi értékek elé helyezi. Lehet-e annál nagyobb szégyen, hogy legszorosabb szövetségeseink, a V4-ek miniszterei – ahogy a 444.hu-n olvasható – „a magyar kormány háború ügyében tanúsított álláspontja miatt” már el sem utaznak Budapestre a védelmi miniszterek találkozójára. Olyan egyértelmű üzenet ez, amilyen nap, mint nap érkezik felénk a legkülönbözőbb helyekről. Azt hiszem, akár egy szimbolikus jövőképnek is felfogható, ahogy Orbán Viktor Alekszand Vucsiccsal egy vonaton utazva, kényszeredett mosollyal az arcán az üres peron felé integet az ablakon keresztül. Vasárnap talán fordíthatunk ezen a tragikus vízión, hogy ne ez legyen a sorsunk.

Olyan politikai presztízsveszteségnek vagyunk tanúi, amelyet Orbán rendszere egyszerűen nem élhet túl. A rezsim helyzetét belpolitikai „eredményei” sem mentik. Tizenkét év elteltével egyelőre alig felfogható nehézségek előtt áll az ország. Egy mai FB-posztomban egy piaci fotót tettem közzé, aminek tanúsága szerint 1 kg magyar eper ára 8.999,- Ft. Tudom, az elszegényedett emberek tömege nem az eper árára a legérzékenyebb. Egy hozzászóló azonban 2.500,- Ft-os újburgonyáról posztolt képet. A tendencia – azt hiszem – kézzelfogható. Ahogy az a mérhetetlen cinizmus is, ahogy egy egykori fideszes országgyűlési képviselő reagált a bejegyzésre: „Vegyél almát 280,- Ft-ért…” Ez a válasz pontos képet ad az egész bagázs gondolkodásmódjáról. Tényleg itt az ideje, hogy csomagoljanak.

Képek forrása: 2022plusz.hu / liner.hu / mandiner.hu