Essünk túl ezen a mai poszton. Nem szeretném senki holnapi ünnepét elrontani.

A helyzet az, hogy soha nem maga az ünnep tehet arról, milyen elcseszett módon vagyunk képesek megünnepelni. Tudja a fene – írtam már róla sokszor – ez nekünk, magyaroknak, soha nem megy igazán. Én legalábbis azt látom, többnyire mind a notabilitások, mind az előadóművészek úgy állnak a nyilvánosság elé, mintha karót nyeltek volna, vagy legalábbis gyomorrontás gyötörné őket. Sehol az ünnepet feldobó lendület, sehol egy mosoly, ellenben szövegekben, dramaturgiában, s az arcvonásokban is ott fészkel valami iszonyatos pátosz, amely magába szippantja a tömegeket, akik maguk is mintha depresszióba esnének ettől az egésztől. A forradalmak tutira nem ilyenek. Ha valakinek, hát Orbán Viktornak ezt pontosan tudnia kell.

Komolyan, figyeljék csak meg! Már előre rettegek a holnapi naptól. Ráadásul most még hab a tortán, hogy itt vagyunk közvetlenül a választások előtt. Nyilván megtudjuk majd, hogy a kormány korrupt, az ellenzéki összefogás pedig moslékkoalíció. Budai Gyula, vagy tőle átvéve az egyik szónok – bár az is lehet, hogy maga Budai is átvette valamely intellektuális hegyoromtól – jól a világba kiáltja, hogy aki nem a Fideszre szavaz, az bizony a háborút választja, veszélybe sodorja a rezsicsökkentést, Márki-Zay Gyurcsány klónja, s egyébként is előre kell menni, nem hátra. A másik oldalról pedig az visszhangzik majd, hogy Mészáros és Tiborcz, Orbán pedig mindennek a teteje. Komolyan, a könyökömön jön ki ez az egész. Aztán hiába dumálsz, hogy legalább az ünnepeinket ne vegyék el tőlünk, s legalább ezeken a napokon engedjenek a szorításból, had’ lazítsunk kicsit.

Az előjelek most sem bíztatóak. Tünetei már most is vannak a giccsnek, a mérhetetlenül bamba nemzeti buzgalomnak, az ízléstelenségnek. Jó, értem, mindez szubjektív. Bár elhinni alig tudom, hogy van ember, akinek tetszenek a malomkerék nagyságú kokárdák, a hatalmas nemzeti lobogókat hullámoztató, megfékezett, lassított üzemmódban fújdogáló szellők, melynek persze nem leszünk játékai, vagy a statikusan beállított, friss tavaszi széllel teleszívott mellkasú előadóművészek, akiknek hóna alól, ha nem is dinnyét, de épp most vettek ki egy-egy narancsot, hogy e hiteltelen póztól határozottabbnak, erőteljesebbnek tűnjenek. Mit mondjak, vizuális effektnek erősen röhejes az ilyen látvány.

Teljes kétségbeesésben néztem végig a Nemzeti dal legújabb, parádésra sikerültnek a legkevésbé sem mondható feldolgozását. Őszinte leszek: fájt. Úgy fizikailag, mint mentálisan. Fizikailag leginkább azért, mert a testen, az izmokon borzasztó kemény dolog uralkodni, amikor az tombolni, törni-zúzni, ordítani akar, hogy ezt neeeee! Különben is, a hálószobában már békés nyugalom honolt, így rosszul vette volna ki magát a durva csapkodás, tárgyak falhoz vagdosása. Mentálisan pedig egészen egyszerűen traumatizálttá váltam. Megint elvesznek tőlem valamit, amit pedig eddig ösztönösen szerettem. Előbb a kokárdát, most meg a Nemzeti dalnak a Tolcsvay féle feldolgozását. Árulkodó dolog persze, hogy a pátosz iránti igény – ahogy talán mindenkiben – bennem is rejtőzik valahol. Mégis, ezt a dalt a magaménak éreztem, s a közösséghez való tartozást is képes voltam átélni általa.

Erre most feltűnnek a púderozott arcú vének, s a zselézett hajú fiatalabbak, és a képembe tolják, hogy igen, tarts velünk, állj közénk, tartozzunk együvé. Veletek? Soha! Már a nyitókép is idegborzoló. A lengedező zászló képét követően bevonuló négyek, a cseppet sem forradalmi enteriőr. Vajon mit akarnak üzenni nekünk. Ők láthatóan semmit. Beállított gesztusok, hősi kamerába nézés. Aztán felbukkannak a jólöltözött fiatalok. Feltehetően ők volnának a 21. század. Talán még örülhetnék is, hogy végre nem bő gatyában, bottal a kezükben robbannak be. Ám vállukon a jólét flitteres megcsillanása, s a nevetséges, vélhetően harciasnak szánt tekintetek egyszerre taszítanak és rekesztenek ki a közösségükből. Elképzelem, mi történne, ha a hajukat összeborzolná a tavaszi szél. Vagy hogyan festenének hátterükben a szétbombázott Harkiv képei. Azért igyekszem annyira nem komolyan venni ezt a klipet, hogy részletesebb elemzésbe bocsátkozzam. Meg aztán ahogy jeleztem is, a megítélése nyilván szubjektív. Akinek ez tetszik, nézze naphosszat.

Még csupán két megjegyzés. Szétnézek a világban. Nyomor és szenvedés. Mindez csak fokozza 1848 aktualitását. Igen, ez a mi tradíciónk, a mi talpra állásunk, a mi szembenézésünk. De az együttérzés ünnepe is a máig hasonló helyzetben lévőkkel. S bár a produkció nyilván az orosz-ukrán háború kirobbanása előtt készült, a Nemzeti dal – értelmezzük akár szélsőségesen eltérő módokon – arról bizonyosan nem szól, amit ez a video mutat. Végül a hagyománytisztelethez hozzátartozik az is, hogy betartunk bizonyos normákat. Tolcsvay teljes joggal szúrt oda, hogy az ő feldolgozásában nem szerepelt az „ó, yeah”. Ehhez én halkan csak annyit fűznék hozzá, hogy Petőfinél sem. Persze lehet, hogy ez is szubjektív. Ó, yeah!

Képek forrása: 24.hu / hungarytoday.hu / magyarnemzet.hu