Eredetileg ma arról akartam írni, milyen jó fejek a kutyák. Milyen jó velük egy fedél alatt élni.

Igen, egy fedél alatt, azaz egy légtérben. Arról, hogy a szálkásszőrű tacsi és a szelíd pitbull még soha nem okozott nekem csalódást. Ha hiszik, ha nem, ők mindig azt mondják, amit gondolnak. Nincs bennük semmi sumákság. Ha akarnak valamit, azt megmondják szemtől szembe, és még egyetlenegy alkalommal sem vertek át. Na jó, ha rombolnak kicsit, előfordul, hogy a legártatlanabb tekintettel néznek vissza rám, mintha ők nem tehetnének semmiről, pedig valakinek csak csíkokra kellett szabdalni azt a pólót, valaki csak elcsente a sonka legfinomabb, estére tartogatott darabját stb., de ez nálam még bőven belefér. Nem tudom, ennek a toleranciának bennem az irányukban talán az lehet az oka, hogy túl sokat találkozom politikusokkal, akik épp az ellenkező módon működnek.

Aztán valamelyik portál feldobta a téli olimpia híreit, köztük a magyar sportolók megpróbáltatásaival foglalkozókat. Legfőképp azt a galádságot rühellem, ahogy Liu Shaolin Sándort megfosztották az olimpiai aranyéremtől. Összedolgozik két kínai versenyző, meg a bírók, aztán a mi élen befutó Sándorunk bukja is az első helyet. Gyalázat. A Hamiltont ért sérelemtől az ő esetét az én szememben legfeljebb annyi választja el, hogy a Mercedes versenyzőjénél egy teljes év eredményei és huszonegynéhány futam potenciális életveszély ment a levesbe. A magyar korcsolyázóról aztán persze eszembe jutott az is, mennyire nem számít, kinek milyen vér folyik az ereiben. Tudom, Budapesten született, azt is tudom, hogy az édesanyja magyar. Mégis, az emberek egy része ugyanúgy némi tartózkodással néz rá, mint a bevándorlók sokadik generációs leszármazottaira. Ha egy kifőzde pultja mögött, vagy egy kínai áruház alkalmazottjaként találkoznának vele, simán átnéznének rajta. Címeres mezben viszont ő a mi Sándorunk. Együtt örülünk a sikereinek, s együtt bosszankodunk, ha igazságtalanság éri. Arról is írni akartam ennek okán, hogy miért ne bánhatnánk ugyanígy azokkal, akik most próbálják megtalálni a boldogulásukat valahol Európában.

Hagyjuk rá a gőgös hordószónokra, hogy ő magyar Magyarországot akar. Mondjuk a szemébe, hogy mi is. A Kárpát-medencében, a népeknek és kultúráknak ebben a több évszázados olvasztótégelyében azonban mi azt is magyarnak tartjuk, aki a sajátját sem feladva együtt akar és tud élni a mi értékrendünkkel – de jó volna, ha ez a politikusainkról is elmondható volna –, s aki az itt élő közösség javát akarja és tudja szolgálni. Mert Liu Shaolin Sándor azzal a temérdek munkával, amit a versenyzésbe fektetett és az eredményeivel éppen ezt teszi. Magyarabb ő az összes magyarkodónál. S miért ne lehetne ugyanígy más is az, aki jószándékkal közeledik hozzánk?

Az, hogy mégsem erről írok, a Népszava egy beszámolójának köszönhető. A közélet útvesztőiben kóborolva mindenkinek más fáj ezen a megtépázott Magyarországon. Kinek az egészségügy tragikus állapota, kinek a korrupció, kinek az oktatás gyenge teljesítménye, kinek az államháztartás hiánya. Másnak az ország nemzetközi megítélése, sokaknak a jogállamiság sérülékenysége. Nekem, sokakkal együtt, a nyilvánosság szörnyű helyzete is fáj. Az, hogy a magyar politika egyáltalán nem látszik érteni a média feladatát és felelősségét. Az, hogy újságírókat akadályozni lehet a munkájuk végzésében. Az, hogy országgyűlési képviselők megengedhetik maguknak, hogy nem válaszolnak a média kérdéseire. Az, hogy a sajtó munkatársait ki lehet tiltani a parlamentből. Az, hogy az egészségügyben dolgozókat le lehet tiltani a nyilatkozattételről. Vajon azok, akik ciklusról ciklusra a Fideszre voksoltak, tényleg ilyen médiaviszonyokat képzeltek el. S ha nem, hát miért tűrik el.

A Népszava arról számol be, hogy „sehol nincs a magyarországihoz fogható kormányzati kontroll az egészségügyi dolgozók sajtónyilatkozataival, a Covid-helyzet bemutatásával, a kórházi-ápolási munka nyilvánosságával kapcsolatban”. A lap munkatársai öt országból jutottak információhoz, ezek mindegyikében közös, hogy a nyilatkozattétel az adott intézmény kompetenciájába tartozik. Ezzel szemben itthon a sajtót nemes egyszerűséggel kitiltották a közegészségügyi intézményekből, s információhoz legfeljebb az állami médián keresztül lehet jutni. Hogy az e forrásokból érkező hírek mennyiben tekinthetők hitelesnek, azt mindenki döntse el maga.

Észtországban, Romániában, Dániában, Finnországban és a Cseh Köztársaságban gyakorlatilag értelmezhetetlen, ami az egészségüggyel kapcsolatos tájékoztatással összefüggésben zajlik Magyarországon. Ezt támasztja alá a Fővárosi Törvényszék verdiktje is, amely szerint a járvány idejére az EMMI jogtalanul utasította ki a sajtót az MTI-n és az állami médián kívül az egészségügyi intézményekből. Jó fej kutyák ide, a magyar Liu Shaolin Sándor sikerei és meghurcoltatása oda, ez azért mégis az ész és a demokrácia botránya. Ha ez Magyarországon 2022-ben megengedhető, akkor attól tartok, a legfontosabb értékeink jó része, így mindaz, amit egy demokráciában a nyilvánosság képviselni képes, odavan. De nézzük a dolog jó oldalát. Alig maradt vesztenivalónk. Azt meg mindenki tudja, hogy legtöbbször ez mivel jár.

Képek forrása: facebook.com / nemzetisport.hu / Népszava - Béres Márton