Újabban egyre inkább elcsodálkozom azon, miért vagyok annyira elnéző, ha politikusok, vagy a politikához közel álló személyek fizetéséről van szó.

A válasz tulajdonképpen egyszerű. Egyrészt utálok mások zsebében turkálni, ahogy én sem szeretem, ha mások turkálnak az enyémben. Másrészt a legkomolyabban gondolom azt, hogy a nagy felelősséggel járó munkát jól meg kell fizetni. Ez utóbbit azért tartom fontosnak, hogy az érintett személyek számára a korrupció semmilyen formája ne legyen vonzó.

Ez az első pont, ahol botlik a teóriám. Nyilvánvaló hiba a klasszikus arisztokrácia képviselőiből kiindulni. Széchenyit azért bajos lett volna megvesztegetni. A vagyona mellett persze a neveltetése sem összehasonlítható egy mai magyar oligarcháéval. Neveltetés. Fontos feltétele a tisztességnek. Ezek a maiak – tisztelet a kivételnek – többnyire semmit nem hoztak otthonról, ami a vagyonnal elkerülhetetlenül együtt járó felelősséget illeti. Nem zárom ki, akadhat persze, akinél spontán módon is kialakulhat egy ilyen felelősségtudat. Azonban ez ritka, akár a fehér holló.

A másik dolog az éhség. A magyar oligarcha mindig éhes. Úgy értem, soha nem érzi magát jóllakottnak. Mindig többet akar bezabálni. Gyakran már azt sem tudja kezelni, amije van, de csak fal, egyre fal. Egyre többet akar. Olvastam valahol, hogy evés közben azért tilos az etikett írott és íratlan szabályai szerint könyökölni az asztalon, mert a könyöklés egy erősen animális, kultúra előtti létforma megnyilvánulása. Azé, amikor az étel „körülölelésével” a másik fajtársat akarjuk megakadályozni a táplálékhoz való hozzáférésben. Ilyen animális a magyar oligarchák jelentős része is. Ha tehetik, minden erejükkel megakadályozzák, hogy más is hozzáférjen a húsosfazékhoz.

Szóval engem tényleg soha nem érdekelt a politikusok és a környezetükben forgolódó alakok túlzónak tetsző fizetése. Nyilván irritál, hogy egy nyolc órában esőben, hóban, forróságban dolgozó melós bérének akár húsz-, harmincszorosát is zsebrevághatják, kényelmes vezetői bőrfotelekből szemlélve a világot. A különbségek visszataszítóak ugyan, de pontosan tudom, hogy egy tevékenység értékét egyebek mellett azzal is mérik, mennyire nehéz pótolni valakit egy poszton. S még e különbségekben sem annyira az zavar, hogy egy felelős beosztású ember juttatása milyen magas, hanem sokkal inkább az, hogy a másik oldalon küzdőké mennyire alacsony.

Meg persze az, hogy nincs az a magas jövedelem, amely mellett az elit és az oligarchák lemondanának a korrupcióról. Most azonban egy újabb jelenség jött szembe velem. Feltűnt, már akkor is, amikor először írtak róla, de akkor éppen fontosabbnak tetsző összefüggések izgattak. Most azonban, amikor a korábbi híresztelés valósággá válik, iszonyatosan ingerültté váltam. Karas Mónika, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság vezetője 8,5 év után önként távozik posztjáról. Ő az, akire a médiatörténet úgy fog emlékezni, mint akinek asszisztálása mellett felszámolták a szabad magyar sajtót, s megengedhetetlen mértékben torzították annak értékorientációját. Következetes akarok lenni. Nem érdekel a – 24.hu szerint – havi 4 millió forintra rúgó bére. Az sem, hogy a tündöklése végén megdobták még úgy jó 8,8 + 35,1 millió forinttal. S még az sem, hogy a legújabb székében az Állami Számvevőszék alelnökeként már 4,2 milliót fog keresni. Nyilván minden jogszerűen történik, a magyar költségvetés pedig lazán elbírja ezeket a terheket.

Ami igazán feszültté tesz ebben az ügyben, az az, hogy gesztusának köszönhetően, s a parlamenti többség birtokában már a választásokat megelőzően kinevezhetik 9 évre Karas utódját az NMHH élére. A politikai illuzionizmus következményei beláthatatlanok. A kiegyensúlyozottnak a legkevésbé sem mondható magyar média viszonyait ezzel nagy valószínűséggel újabb két ciklusra konzerválják, de legalábbis végtelenül megnehezítik az egyensúly helyrebillentését. S az ellenzéknek erre a gazemberségre nincs lépése. Márki Zay pedig mindeközben Brüsszelben tárgyal.

Képek forrása: neuwebdesk.eu / nmhh.hu / MTI - Kovács Attila / kecsup.hu