Lassacskán, újabban nem is annyira észrevétlenül, kukáznak mindent.

Kezdetben csak azt a reményt, hogy lehet másképp, mint a kilencvenes évek előtt. Hogy az unióban majd megélhető lesz a szabadságnak egy olyan formája, amelynek keretei között emberszámba vesznek bennünket, lesz közünk a bennünket érintő döntésekhez és hozzáférhető lesz minden olyan információ, amely fontos az ország és fontos az egyén számára is. Aztán jó harminc esztendő alatt kukába került szinte valamennyi illúziónk. Pofázhatunk, s azt mondják, ez szólásszabadság. Hát nem az, ha nem hallgat meg senki. Írkálhatunk, s azt mondják, ez sajtószabadság. Hát nem az, ha el lehet utasítani kérdéseket, meg lehet tagadni nyilvános információkat. Bírósághoz fordulhatunk, s azt mondják, ez jogállam. Hát nem az, ha személyekre és ügyekre, azaz a saját arcukra szabhatnak törvényeket.

De kukázzák a felzárkózási esélyeinket is. Propagandagépezet zengi a gazdasági sikereinket, az uniós átlagot meghalandó GDP-növekedést, az átfogó béremelést, a családsegítő programokat. Aztán valahogy mégis, mind a mai napig Európa szegénylegényei közé tartozunk. Kukázzák a normálisan működő egészségügyi rendszerbe vetett hitünket is. Hosszú várólisták, az országból, vagy magáról a pályáról menekülő egészségügyi szakemberek és szakalkalmazottak. És kukázzák a gyermekeink felemelkedését biztosító korszerű oktatás reményét is ezzel az átkozott, a különbségekre való érzékenységet ellehetetlenítő centralizálással, meg az elmúlt évezredet idéző, ismeretközpontú, anakronizmusba révülő oktatáseszményeikkel.

Csoda, ha rosszkedvű az egész ország? Csoda, ha hitehagyottak az emberek? Csoda, ha már végképp nem hisznek egyetlen politikai vezérszónoknak sem? Oda jutunk, hogy lassan nincs miről lemondani. Azzal hitegetnek, hogy a járványt legjobban kezelő országok közé tartozunk. Hogy itt nincs szükség különösebb megszorításokra. Ötmillióig verték a mellüket a sikeresnek vélt oltási programmal. Aztán most, amikor kukázták ezt a hitünket is, mert a többi ország szép lassan ellépett mellőlünk, akkor jön az, hogy hárítsuk át a felelősséget. Tegyék kötelezővé a munkaadók az oltást. Hol lett elrontva, hogy milliókat nem sikerült meggyőzni az oltás fontosságáról? Mit tudnak azok az országok, ahol az átoltottság nyolcvan százalék fölötti?

És akkor felbukkan, és ismételten, újra, meg újra megszólal Demeter Szilárd. Talán a legfőbb kukázó. Mondjuk azt sem értem, miért kell egy ilyen alaknak nyilvánosságot adni. Miért kell vele interjút készíteni. Rendben, hatalmas összegek felett gyakorol felügyeletet. És igen, a felelősség nem az övé. Ő azt teszi, amire képes. Hülyeségeket gondol és hülyeségeket beszél. A felelősség azonban azoké, akik ráültették erre az irdatlan pénzkupacra. Nyilván elfogult vagyok vele szemben, és egészen bizonyosan nem pozitív irányban, de őszintén mondom, nem tudom felidézni egyetlen értelmes mondatát sem.

Legutóbb azzal állt elő, hogy szíve szerint kukázná a magyar irodalom nyolcvan százalékát. Jól értették. Nyolcvan százalék kuka. Miért? Mert Demeter Szilárd szerint szar. Az ő hihetetlenül szigorú értékrendje szerint. Mintha valaki is kíváncsi volna rá. Vagy kérdezte volna. Veszi a bátorságot ahhoz is, hogy kijelentse, Parti Nagy Lajos újabban kizárólag szart ír. Így, ezekkel a szavakkal. Én meg itt hezitálok, kultúrember leírhatja-e róla, hogy ez az alak egy szarházi. Vajon milyen fogalma lehet az irodalomról annak, aki a szar szövegeket is irodalmi alkotásnak tartja, ezért kukázásra ítéli. Lehet-e irodalom, ami szar. Hogy épp ezért akarja kukázni? Nem, barátocskám, ami irodalom, az irodalom. Ami meg szar, az szar. Így aztán irodalom fogalmilag sem lehet szar.

Én megértem azt is, ha nárcizmusában magát egy autonóm, kemény figurának akarja mutatni. Gyermekkorában talán nem kapott elég figyelmet, s ezért próbál meg ma kényszeresen olyan mondatokat kiabálni a világba, amelyekre az emberek felkapják a fejüket. Olyanokat, amelyekkel megbotránkoztat bennünket. A rezsimet persze a legkevésbé sem izgatja, van-e értelme annak, amit kiköhög magából. A lényeg, hogy a narratívájukba illeszkedjen. S ugyan mi illeszkedik jobban a gyűlöletbeszéd hagymázos diszkurzusához, mint egy kijelentés, amely szerint a Mizu szövege nem más, mint egy heteroszexuális kampánydal. És a színházat gyűlölő kulturpolitikus ezt komolyan is veszi. A rendszer pedig hátbaveregeti. A mi kölykünk. Aztán alá tol még néhány milliárdot.

Képek forrása: 24.hu / boon.hu / litera.hu