Tegnapelőtt a veresegyházi Mézesvölgyi Szabadtéri Színpadon Bess Wohl Válaszfalak című darabja volt programon.
Ma a sajtó attól hangos, hogy az előadás tartalmaz egy jelenetet, amelyben két férfi között elcsattan egy csók, s ezt egy néző füttyel honorálta. Nem láttam az előadást, de feltételezem, a szóban forgó rész érzelemgazdagabb, s egyben őszintébb lehetett, mint Brezsnyev és Honecker legendás csókváltása, amelynek az égvilágon semmi köze nem volt a szexualitáshoz. Ami igazán taszítóvá tette, az leginkább az volt, hogy a szovjet csókkirály ölelése elől következmények nélkül menekülni aligha lehetett.
Mondhatni, az egykori keleti tömb országainak polgáraiként rendesen érzékenyítve vagyunk a hasonló jelenetekre. Pokolian értünk ahhoz, hogy egy csókból politikai ügyet, vagy épp állásfoglalást fabrikáljunk. A Veresegyházán történtek azonban egy színházi előadás közben zajlottak. Igen, érzem én is, hogy az esetnek az előadáson messze túlmenő előzményei és következményei vannak. Szinte a fél ország felhorkant, hogy lám, ide vezet a rezsim gyűlöletkeltő politikája. Mert az mégiscsak skandalum, ha valaki egy színházi előadás kapcsán füttyel ad hangot a véleményének.
Nem egyszerű a helyzet. Hogyan lehet itt érzékenyen különbséget tenni a kvázi esztétikai ítélet és a közvetlen politikai véleménynyilvánítás között. Mert lássuk be, a művészetek világától egyáltalán nem idegen a közönség tetszésének, vagy épp nemtetszésének zajos hangoztatása. Legfeljebb itthon rendesen elszoktunk tőle. A mai nézőtereken senki nem olyan őszinte, mint amilyen szókimondó volt az egykori Globe Színház közönsége. Vagy mint az a bácsi, aki Othello sokadik felbukkanásakor az anekdota szerint bekiabálta, hogy „Kifigyeltelek, geci vagy!”
S ha felidézzük a mára a világirodalom klasszikusává vált Godot-ra várva első, párizsi bemutatóját a Théâtre de Babylonban, bizony, az ír mester aligha lehetett büszke a fogadtatásra. Beckett művét ordibálás, fütty, s egyidejűleg ováció fogadta. Ám, hogy hazai példánk is legyen, Baróktól A csodálatos mandarint az 1926-os kölni (!) ősbemutatót követően maga a polgármester, az NSZK későbbi kancellárja, Konrad Adenauer tiltotta be. Idehaza aztán előbb csak 1945-ben vitték színpadra, ám a valóban méltó bemutatóra az Operaházban egészen 1956-ig várni kellett.
A közönségnek tehát van szava, s igenis van joga véleményt nyilvánítani. És nemcsak úgy, hogy a neki nem tetsző színházba nem megy többet, vagy az elutasított szerzőtől soha többé nem néz meg egyetlen darabot sem. Igenis protestálhat. Ha örülünk az ovációnak, el kell viselnünk a füttyöt is. Ez a fütty azonban Veresegyházán egészen másról szólt. Kétségkívül nem esztétikai ítéletnek szánták. Nem azt jelezte, hogy az ominózus jelenet dramaturgiai szempontból valahogy nincs a helyén, mert motiválatlan. Nem is arról, hogy idegen módon, szervetlenül illeszkedik a darab organikus szövetébe. Arról sem, hogy a díszlet, a világítás, a jelmezek, a kellékek, a szöveg, vagy a színészi játék erősen problematikus volna.
Ez a fütty egyszerűen azt jelezte, hogy ebben a törzsökös magyar közegben nincs helye a homoszexualitásnak, pláne nem a színpadon. Ez a fütty azt hordozta, hogy nem kell nekünk az LMBTQ propaganda. Ahogy az iskolában, úgy a színházban sem. Ez a fütty fénylő és hallható bizonyítéka, hogy a rezsim kiválóan működteti a gyűlöletbeszéd pedagógiáját. Mi az, hogy a PISA-tesztek még mindig nem terjednek ki a kirekesztésben megszerzett kompetenciák gyakorlati hasznosításának mérésére a közoktatás terepein? Félő, ebben jobb helyezést érnének el a magyar diákok, mint szövegértésből.
Képek forrása: mult-kor.hu / operafesztival.hu / mezesvolgyinyar.hu / mandiner.hu
