A legjobban talán a hatalom arcátlanságát és arroganciáját utálom.

Ahogy a „ki, ha én nem” gőgje kiül az arcra, aztán rád néz, mint egy darab pult mögött felejtett, megbarnult, láthatóan romlott és büdös húsra. A tekintete azt kérdezi, te mi a fészkes fenét csinálsz? Mit állsz itt előttem? Útban vagy! S ez még a jobbik eset, hiszen a legtöbb ilyen pillantás magát a létjogosultságod is megkérdőjelezi. Valami bogárszerűt látok ugyan, de a létezésnek ezt a fura formáját, ami te képviselsz, Kafkánál sem tudtam komolyan venni – mondja. Vagy te egyáltalán? – kérdezi ez a tekintet, már persze ha ismeri Kafkát.

A legtöbbször persze nem ismeri. Az arcálanság és arrogancia ugyanis nem műveltség kérdése. Fáj az is, ha egy zsigeri tuskó gyalogol bele a nyugalmadba. Bosszant, de nem állsz le vitatkozni vele. Ha valaki bunkó, hát bunkó. Tolja a dekopírt, a flexet, a gérvágót, meg a benzines fűnyírót vasárnap is. Imádom, ahogy a Bëlga feldolgozza a hétvégi tahók apoteózisát. Dalból emel emlékoszlopot az isteni magaslatokba emelkedő gyökereknek. Nem bosszankodom. Ilyen az ember. Nem csak egyedüli példány.

Köztes eset a politikus. Sokan talán még ma is úgy hiszik, hogy nem választásokon szerzett voksokkal, hanem IQ-teszttel lehet a parlamentbe kerülni. Hogy a képviselő urak, asszonyok és kisasszonyok a szellem (és erkölcs) bajnokai. A nevük előtt oly gyakran fityegő dr. pedig megkérdőjelezhetetlenné teszi nagyságukat. Harminc évvel a rendszerváltás után még mindig komoly elvárásaink vannak az ország elitjével szemben. Máskülönben, ha nem volnának hasonló illúzióink, ugyan miért csodálkoznánk rá a korrupcióra, a tájékozatlanságra, az erkölcsi romlottságra, a kirekesztésre, a rokonok és barátok elképesztő vagyonosodására? Valami bizarr téveszmében ringatjuk magunkat. Abban, hogy ők jobbak, mint mi. Ezért bámulunk kitágult pupillával, amikor rájövünk, dehogyis azok.

Aztán lassan azért csak bevésődik, hogy egyszerűen szar alakok. Semmivel nem jobbak, nem kiválóbbak ők egyikőnknél sem. Mégis, mivel annyira nehéz elengedni ezt a hitet a jóban, elkezdünk elméleteket kreálni arról, hogy a hatalom elkerülhetetlenül torzítja a személyiséget. Hogy nem akarnak ők lopni, csalni, hazudni, csak hát nem tehetnek mást. Bebeszéljük magunknak, hogy mindez elválaszthatatlan a politikától. Velünk persze soha nem fordulhatna elő hasonló, vagy ha mégis, azért nem mi, hanem a politika mint olyan volna a felelős. Egyedül az tesz arcátlanná és arrogánssá.

Végül a szélsőértéket az jelenti, amikor a bunkóságban elmegy a falig. Amikor valaki nyilvánvalóan eszes, hisz érezzük, tudjuk a szerepléseiből, a beszédmódjából, még ha a stílusa erősen bicskanyitogató is. Ő a legrosszabb fajta. A nagypofájú kritikai szellem. Megadatott neki, hogy értse, felfogja a világot, s tudjon beszélni is róla a nyilvánosság előtt. Az igazi megmondó ember. Aztán egyszer csak jön veled szemben a járdán, miközben a Kertész utcában, a kocsidban várakozol. Sűrűn kortyolgat egy valahonnan lenyúlt, gyöngyöző falú korsóból. Bepattan az előtted parkoló A5-ösbe. A Dob utcai kereszteződésnél már egymás mellett várjátok, hogy a lámpa zöldre váltson. Ő továbbra is sűrűn kortyolgat a söréből.

Nyilván tudja ő, hogy térfigyelő kamerák veszik a forgalom minden rezdülését, de ez a legkevésbé sem zavarja. Így csak az viselkedik, aki a klientúra része. Aki tudja, ő még ezt is megteheti, mert olyan arcok állnak mögötte, akik bármiből kirángatják, ha úgy adódik. Elég, ha cserébe nem bántja őket a nyilvánosság előtt azokon a felületeken, ahol még az ő nagy arca is elfér. Mert ő egy igazi celeb, véleményvezér, közszereplő. Na, ezek az igazi hazaárulók. Akiknek megvan a képessége arra, hogy megakadályozzák a hatalmasok arcátlanságát és arroganciáját. Helyette azonban beállnak a sorba és tartják a markukat. Ám az ő árulásukra nincs mentség. Előbb, vagy utóbb meg fogják fizetni a sörük árát.

Képek forrása: artstation.com / youtube.com / nepszava.hu / olkt.net