Ha az ember rendszeresen a nyilvánosság elé tárja gondolatait, egyre nehezebb meghúzni a határt a korrektség és a gyáva, vagy egyszerűen csak félénk önkorlátozás között.
Azt mondanám, ebben a kérdésben a vélemények ütköztetése közben a kiindulási pont valami olyan feltételezés kellene legyen, hogy a vitapartnerek mindegyike tisztességes, s nem akar mást, mint a nézőpontját körültekintően, lehetőleg minél több oldalról megvilágítva kifejteni. Nálunk azonban lassan már egy ilyen hipotézis is elképzelhetetlen.
Igen, az ember előítéletek rabja. Ez világos. Magunkkal kapcsolatban ezt elég nehezen vesszük észre. Hogy micsoda? XY mondta? Akkor az eleve nem lehet igaz, hiszen ő mindig elfogultan beszél. S már nem is érdekel, amit az illetőtől hallunk, olvasunk, mert tudni véljük, hogy honnan fúj a szél. Azonnal észrevesszük azonban az ilyen elutasítást, ha velünk szemben válik nyilvánvalóvá hasonló előfeltevés. Ha olyan összefüggéseket értenek bele a mondatainkba, amelyekre eszünkben sem volt gondolni. Ha végig sem hallgatva a mondókánkat, kitalálni vélik, mi is jár a fejünkben. Hú, de utálom az ilyet.
Magyarországon azonban talán még ennél is rosszabb a helyzet. Mára gyakorlatilag ezerszer meg kell gondolni, kimondja-e az ember, amit gondol. Pontosabban, hogy úgy mondja ki, ahogy gondolja. A jogi lépésekkel való fenyegetődzés nálunk ma már gyakoribb, mint új típusú népdalokban az ihaj-csuhaj, meg a kisangyalom. A házelnök pedig úgy szórja a milliós nagyságrendű büntetéseket az ellenzéki képviselőkre, mint koszorúslányok a virágszirmot az ifjú párra. A 168.hu szerint 2018 óta 61 esetben összesen 61,5 milliót. Megáll az ész!
A határvonal másik oldala ugyanakkor a korrektséghez való ragaszkodás. Az az igény, hogy előbb értsük meg a dolgokat, mielőtt beszélünk róluk, s próbáljunk meg elfogulatlanul véleményt alkotni. Persze ettől is könnyen elmegy az ember kedve, ha a károgók folyamatosan bérollnokot kiabálnak, Soros-, Gyurcsány- és zsidóbérenceznek, meg habzó szájjal ballibsiznek. Márpedig egy blogger ezt nap, mint nap megkapja. De nincs mit tenni, ez van, ez Magyarország 2021-ben, s már rágódik is a poszt szerzője, hogy vajon korrekt módon jár-e el, ha leírja, hogy szerinte bizony ezért leginkább e mostani kurzus a felelős. Az, ahogy az átláthatóságról, a nyilvánosságról és egyáltalán, a média szerepéről gondolkodik.
Képesek vagyunk-e ilyen körülmények között a megszólalások lehetséges következményei helyett inkább annak felelősségét szem előtt tartani. Lehet-e például nyers őszinteséggel kimondani, leírni, belekiáltani a világba, hogy kikérem magamnak és elegem van abból, hogy egy nem tudom miféle többség által pajzsra emelt elit az én nevemben sokadszorra éljen a vétó fegyverével, s akadályozza meg egy közösségi állásfoglalás megszületését elnyomó rendszerekkel szemben, miközben egy ilyen állásfoglalás alapja, közös nevezője nyilván az az értékrend, amely miatt tízmillióan akartunk annak idején az Unióhoz tartozni.
Miért nem lehet nyíltan beszélni a közelgő pápalátogatás furcsaságáról? Arról, hogy a szentatya rövid itt tartózkodása alatt – most úgy tűnik – nem tervez találkozót a magyar állami vezetőkkel. Ez nem lehet véletlen. A diplomácia nyelvén ez egy nagyon is határozott állásfoglalás Orbánékkal szemben. És ne akarja nekem senki bemesélni, hogy a nagy találkozás elmaradásának oka őszentsége feszes programja, s nem az, hogy eszében sincs legitimálni egy, magát keresztényinek deklaráló politika keresztényietlen működését. A világi hatalom ilyen megleckéztetésével csak egyetérteni lehet. S így van ez akkor is, ha valahogy végül mégis megbundáznának egy érdemtelenül kierőltetett, kurta, üdvözlésszerű találkozót. Valahogy egyszer meg kellene érteniük, hogy a hit nem deklaráció kérdése.
Képek forrása: nepszava.hu / eskuvovilag.hu / Filippo Monteforte - AP - AFP POOL / b1.blog.hu
