Ha elkap a gépszíj, nincs megállás.

Pörögsz tovább, akár kínjai közt a mérgezett egér. Rohansz, mint egy megállíthatatlan futópadon. Szúr az oldalad, kiköpöd a tüdőd, zihálsz, de csak futsz egyre. A közönség körülötted hopp-hopp-ol, tapsol, a nevedet üvölti, ahogy a Tour, vagy a Giro hegyi szakaszain. A végedet járod, de nincs megállás, nincs kiszállás, soha nem lehet vége. Te kezdted el. Csak magadat szidhatod. Magasra tetted a lécet, ha alábbhagy a lendületed, mindent elveszítesz.

A Tréfa című novellában volt így a játékmester. Mutatott valamit, s kevesebbel soha többé nem érték be azok, akik maguk közül magasra emelték. Újabb és újabb tréfák kellettek, egyre eszelősebbek, egyre vadabbak. Mert ott lihegtek mögötte a trónkövetelők. A társak pedig röhögve lesték, mit eszelt ki mára a góré. Ha nem elégíti ki a tébolyult vágyaikat, letaszítják a trónról. Végeznek vele és ő lesz minden további tréfa tárgya. Ebből a körből nincs mód kitörni. Így aztán, amikor már nem lehet tovább emelni a tétet, elkerülhetetlenül következik a leghalálosabb tréfa. Nincs rá ok, nincs magyarázat. Az eminens diák bordái közé csúszik a penge.

Ismerős történet, ezernyi analógiával. Itt van mindjárt a következő. Előbb Gyurcsány, aztán Soros, majd a migráció. A játékmester feldobta, aztán már nincs kiút, pörgetni kell, mint az imamalmot. Mert a népnek cirkusz kell. Kapja hát meg. Nem kell se ráció, se ilyen, vagy olyan valódi haszon. Kizárólag a tömeg feltartóztathatatlan, megállíthatatlan röhögése. És működik. De hogy abba ne hagyják, táplálni kell ezt az ostoba nevetést, mint az elszabadult mozdony kazánját. Tömni, lapátolni belé a szenet. Újabb és újabb formában megint Gyurcsány, megint Soros, megint a migráció.

Persze kellenek új játékok is. Egy idő után ide már kevés a borostás, pörköltszaftos trollkodás egy ifjú pár örömébe. Jöjjenek a külön utak. Olyanok, ahová a többiek elől letérhetünk. Olyanok, ahol rajtunk kívül nem jár senki. Mert a banda szemében kizárólag akkor vagy valaki, ha meg mered mutatni, te más utakat jársz. Ha elrontod a másokkal közös játékokat. Ha nem szállsz be a buliba. Ha nem gondolod azt, amit ők gondolnak. Ha nem foglalkozol azzal, hogy másokkal egy irányba húzva a te falkádnak is könnyebb, nekik is jobb lehet. Mert számodra nem a köz java a fontos, hanem egyedül te magad. Megmutatni, hogy te ezt is mered. Ha rámész, akkor is. Ha a tieid mennek rá, akkor is. Mert úgy formáltad őket a saját képedre, hogy csak addig becsülnek, ameddig esztelenül különbözöl minden ésszerűségtől.

Beveted hát a mindent tagadást. Zabálják az új játékot. Mondjunk vétót mindenre! Újra nagyokat röhögnek. Talán minden eddiginél jobban szórakoznak. Nicsak, a góré megint kitalált valamit. Jól beintett nekik. Csak a mi urunk ilyen kemény tökű legény. Jöhet akármi, ő mer nemet mondani. Igen, a disznósajt a miénk. Különbözik az is. Mindegy, ha nem is a gasztronómiai különlegességéről volt szó. A disznósajt bizony a miénk. Ahogy a Pfizer is az. Benne van minden, amilyennek lenni szeretnénk. Amilyennek akarjuk, hogy a világ lásson bennünket.

A baj csak az, hogy szeretik a tréfát mások is. A tagadás szelleme akkor esik rendesen pofára, ha olyanba botlik, amit maga is nagyon szeretne. Zavarba jön. Ezt akkor most hogy tagadja? Zavartan mond nemet a közös Pfizer-beszerzésre. Azt dadogja, van nekünk elég. Ha ti ezt akarjátok, akkor mi csak azért sem akarjuk. Akkor sem, ha belőlünk van, ha a miénk. Veletek együtt nekünk nem kell. Hogy micsoda? A migrációs nyomást csökkentő intézkedéseket terveztek? Vétó! Szó sem lehet róla! Akarhatjátok minden, de veletek együtt nekünk nem kell. Mert mi a tagadás nemzete vagyunk. S a kutya ekkor a saját farkába harap.

Képek forrása: nemzetisport.hu / fb.watch/5IaAHVISaE / azenkutyam.hu