Az annyira jó, hogy a jelenlegi politikai elit tagjai minden tekintetben elkötelezettek, tiszták, és nagy szakértelemmel bírnak.

Engem azonban valamiért az lelkesít a leginkább, hogy mindez ráadásul nemcsak a zászlóshajókról mondható el. Az, hogy a mindenhez is értő Orbán Viktor a jelenlegi ellenséges európai környezetben árvízi hajósként szolgálja a nemzetet, szinte trivialitás. Rogán korrupció ellenes erőfeszítései, különös tekintettel a mezőgazdasági területekre vonatkozóan, suhanó meteorként világítják be hazánk égboltját. Az örökbe fogadni vágyó egyedülállók, s a gyermekek fejlődéséért aggódók pedig egyaránt megnyugvásra lelhetnek, amióta Novák Katalin vált a családbarát Magyarország arcává. Kásler ószövetségi prevenciós koncepciójáról nem is beszélve, amely szinte értelmezhetetlenné teszi a Covid-járvány jelenlétét Magyarországon.

A fentiek – és hasonló példákat nyilván bármelyik miniszterrel kapcsolatban könnyedén felhozhatnánk – mára annyira természetessé váltak, mint vízben a felhajtóerő. Megengedem, ez talán más országokban is előfordulhat. Ám mutasson valaki külföldi példát arra, hogy ez az elkötelezettség, ez az erkölcsi tisztaság, s ez a leírhatatlan szakértelem államtitkári szinten is megmutatkozik. Arra, hogy a – nevezzük így – második vonalban is a nemzet, a haza és a haladás az első.

Megsúgom, nem fognak találni. Mert ez a pozitív tenni akarás, a közösségben való gondolkodás, a senkit az út szélén nem hagyás, a keresztény etika értékrendjében való feltétlen hit és annak minden körülmények között való méltó és példaértékű képviselete, valamint a nemzeti sport, a nemzeti kultúra, a nemzeti könnyűzene, a nemzeti gasztronómia, a nemzeti divat önzetlen támogatása, nos, mindez igazi hungaricum. Nevezhetném kovásznak is, amelytől úgy duzzad a még a mostaninál is jobb, gazdagabb és magyarabb jövőbe vetett hit, ahogy a tészta dagad ki a szakajtóból.

Nekem például kifejezetten imponál, ahogy Maruzsa Zoltán rendszeresen kiáll a fontos ügyek mellett. Olyan jó, s egyben megnyugtató hallani, ahogy az Emberi Erőforrások Minisztériumának köznevelésért felelős államtitkára megfellebbezhetetlen bölcsességet ereget a közgondolkodás irányába: Jókai nem lehet vita tárgya. Aztán miért nem, tessék mondani? És egyáltalán, mit is jelent egy ilyen kijelentés? Nem lehet vita tárgya, rendben, de milyen értelemben nem? Van egy fanatikus Jókai rajongónk, aki szerint ugyan helyes, ha szakmai viták folynak arról, hogy mely írók kerüljenek a tananyagba, de egy ilyen kiemelten fontos nemzeti kérdésben nem írók véleménye fog dönteni, az tuti.

Azért ez kemény. A hülye írók összekeverik az írást a közneveléssel. Azt hiszik, azon túl, hogy minden marhaságot összehordanak a műveikben, abban is kompetensek, hogy beleugassanak abba, amivel a nemzeti oktatáspolitika a nemzeti gyerekeket nemzeti útra terelgeti. Hát nem. Helyes, ha szakmai viták folynak a kérdésben, de ne gondolja senki, hogy nem az elit mondja meg, mitől lesz magyar a magyar. Az bizony Maruzsa dolga, s ő megmondta a frankót. Jókai nem lehet vita tárgya, mert ő, az államtitkár ezt mondja. A szakmai vita persze csak folyjon, játsszuk csak kicsiben és nagyban a nemzeti konzultációt, de az utolsó szó akkor is az övé(k). Mert neki(k) Magyarország az első. A liberális söpredéknek, meg a művészeknek pedig úgy általánosságban legyen végre kuss.

Vallomás: Imádom Jókait. Közel sem olvastam el az összes regényét, de kétségtelenül volt egy romantikus időszakom, amikor gyakran vettem kezembe a könyveit. És igen, voltak mondatai, amelyekkel már a rövid üzenetek korszaka előtt is komoly nehézséget jelentett megbirkóznom. Hiába – államtitkári bölcselmek így, nemzetkompatibilis irodalom tanítás úgy –, a nyelv bizony változik. Ha tetszik Maruzsa úrnak, ha nem. S ha idegesíti az államtitkár urat, hogy egyeseket zavar a nemi szerepek 19. századra jellemző megjelenése a Jókai regényekben, akkor tűnődjön el azon a képen is, amelyet a PISA-tesztek vázolnak fel a magyar gyerekek olvasásmegértéséről. Aztán tegye fel magának a kérdést, vajon mit érthet egy – de mit egy, az összes – mai fiatal Jókaiból.

A legnagyobb probléma persze nem ez. Jókai fontos, Jókai zseniális, a maga korában igazi celeb volt. Az irodalmi köztudatból eszébe sincs kihagyni senkinek. Képtelenség is volna. Túl ezen, engem nem az irritál igazán, ha esetleg hamarosan hat életmű helyett tízet fognak számon kérni a gyerekeinken, s ezek között ott lesz Jókaié is. Bármely hat, vagy tíz életmű jelenléte a tananyagban megítélésem szerint észveszejtő marhaság. Igazi tragédiának tartom, hogy továbbra is életműveket sulykolnának a kölykök fejébe. Milliónyi kis irodalomtörténészt akarnak nevelni, mert fogalmuk sincs arról, hogy a művészet mire való. Ezt az utóbbi időkben meglehetősen markánsan bizonyították is. Fel sem merül bennük, hogy bármely novella, regény, dráma, vagy vers, azaz egyedi művek értelmezése és megértése mind a mai napig valódi segítséget nyújthat abban, hogy eligazodjunk a világban. Egy bebifláztatott, korszakokra tagolt, címekkel és életrajzi eseményekkel telezsúfolt életmű ismerete azonban a 21. században nem kínál semmi használhatót. Nem jó semmire.

Képek forrása: hvg.hu / wmn.hu / hirnavigator.hu / moly.hu