Az analógiák felismerésére való érzékenység fontos szerepet játszik a világ megismerésében.
Főleg akkor jön kapóra, ha valami újkeletű jelenséget próbálunk leírni. Ilyenkor jelenthet komoly segítséget, ha mozgósítani tudjuk egykori tapasztalatainkat, s felismerjük, hogy volt már dolgunk valami hasonlóval korábban is. A társadalmi mechanizmusok vizsgálata során az analógiáknak köszönhetően akár természetüknél fogva összehasonlíthatatlan dolgok is összehasonlíthatóvá válhatnak. Hisz annyi minden kötheti össze mindazt, aminek középpontjában az ember áll. A felszínen megmutatkozó külső eltéréseken túl szinte minden ilyen területen jelen vannak erőviszonyok, célok, érdekek, struktúrák, érzelmek, vágyak, impulzusok, egyebek.
Az analógiák aztán lehetnek örömteliek és bántóak. Milyen jóleső érzés, ha a világ szegényebb részén kicsit irigykedve emlegetik az EU-t, mint a jólét, a jogbiztonság, a demokrácia és a szabadság világát, s Magyarországra is úgy tekintenek, mint e közösség egyik tagjára. Vagy mondjuk, ha a földkerekségen bárhol Bartók Béláról, Teller Edéről, Puskás Öcsiről, vagy Rubik Ernőről Magyarország jut az emberek eszébe. Senki nem sértődik meg, ha velük azonosítanak bennünket. Épp ellenkezőleg, kihúzzuk magunkat, s honkeblünk dagad a büszkeségtől. Igen, ezek vagyunk mi, magyarok. Mintha tettünk volna bármit azokért a sikerekért, amelyeket ők elértek.
Újabban azonban azt beszélik, már nem Puskás Öcsi a legismertebb magyar. Helyét a politika surranópályáján szép lassan átvette Orbán Viktor. Ideje volt rá bőven, hiszen – ha jól számolom – a tizenötödik évét gyúrja miniszterelnökként. Ez akár már önmagában is világszenzáció lehetne. Sajnos újabban a neve éppenséggel nem emiatt bukkan fel oly gyakran a nemzetközi közbeszédben. Igazi hírességek veszik nap, mint nap a szájukra, mi tagadás, többnyire nem éppen elismerő szövegkörnyezetben.
Arra még talán legyinthetnénk, hogy George Clooney szerint az amerikai elnökválasztást követően a szerinte a médiát Donald Trumphoz hasonlóan ellenségnek tekintő Orbán Viktornak – íme, egy analógia - nehezebb dolga lesz, hiszen utálkozásához elveszített egy erősnek mondható hivatkozási alapot. Clooney egy amerikai színész, ugyan minek üti bele az orrát a magyarok dolgába. Mondjuk, én szimpatizálok vele, a világot pontosan értő értelmiséginek tartom, s inkább hiszek neki, mint a hazai megmondóemberek legtöbbjének. Meg aztán ENSZ békenagykövet sem lesz akárkiből.
Guy Verhofstadtnak a személyes Facebook-oldalán közzétett, Orbánt is említő beszólását a Capitolium ostromát követően, mely a Donald Trumpért rajongó európai politikusok hallgatására figyelmeztet, komoly állásfoglalás helyett tekintsük inkább látványos retorikai megnyilvánulásnak. Még akkor is, ha a hátterében felsejlik a választások elvesztése után a helyzet „kezelésére” alkalmazott módszerekben a – nálunk 2006 őszén fájdalmasan megtapasztalt – analógia, a tömegek feltüzelése. Amúgy most komolyan, ez a hallgatás tényleg szinte fület sértő módon hallható. A baj csak az, hogy Orbán részéről ez a csend akkor is ciki, ha ez a legjobb, amit tehet. Másrészt viszont miért kellene Verhofstadtot komolyan vennünk? Alapból utálja a magyar miniszterelnököt. Egyáltalán, ki figyel oda rá? Elvégre ő csak egy libernyák. Még jó, hogy az a másik, a holland Mark Rutte csöndben maradt.
A független, ám a Demokrata Párt frakciójához tartozó szenátor, Angus King pedig nyilván összezavarodott az erőszakba torkolló washingtoni események hatására, s kizárólag ezért mondhatott olyan sületlenséget, hogy a demokrácia „ma visszavonulóban van Magyarországon és Törökországban.” A két ország között aligha lehet bármiféle analógiát felfedezni. Vagy mégis? Mintha Barack Obama is valami hasonlóról beszélne, s az ő szavaira azért talán mégis érdemes odafigyelni. Szerinte léteznek demokratikus alapokon irányító vezetők, és – szemben ezekkel – vannak az úgynevezett erős emberek. Utóbbiak hierarchikus rendszereket építenek, és alattvalókként kezelik az állampolgárokat. Arra figyelmeztet, hogy csak azért, mert Trump elveszítette a választásokat, a kétféle hatalomgyakorlási mechanizmus között nem ért véget a küzdelem. „Láttunk erre példát a Fülöp-szigeteken, Magyarországon és még néhány afrikai és ázsiai országban.
Elgondolkodom. Sehogy nem sikerül jól kijönnöm belőle. Analógiából ennyi önmagában is sok. Negatívból pedig kifejezetten elég. A médiát ellenségnek tekintő Orbán, a Trump veresége után mélyen hallgató európai vezetők gyülekezete, Törökország, Fülöp-szigetek, néhány afrikai és ázsiai ország… Lehangoló. Gyerekkoromban anyám mindig arra intett, csak rossz társaságba ne keveredj, kisfiam! S most valahogy a hazám látszik rossz társaságba keveredni. Pusztán azért, mert van valaki, aki csak így képes fenntartani a hatalmát. Csak így, ilyen társaságban képes megőrizni a tekintélyét. Tudják mit? Akkor inkább maradok tisztelettel Puskás Öcsinél.
Képek forrása: elearning.co.hu / realmadrid.com / express.co.uk
