A 300 című filmnek jószerivel egyedül a címe tetszett. 300. Tömör, s ha valaki ismeri valamennyire a görög-perzsa háborúk legendás történetét, pontosan tudja, miről van szó.

Arról a 300 spártairól, akik Leonidasszal az élükön, hazájuktól távol, a Thermopülai szorosnál védték a városállamokat Xerxes iszonyatos seregével szemben. Hogy tényleg ennyien voltak-e, vagy sem, nem érdekes. Egyedül az fontos, hogy kevesen is kitartottak a túlerővel szemben.

Kevesen. 300 katona egy csatában bizony kevés. Más körülmények között azonban akár soknak is tűnhet. Forintból szinte semmi. Ahogy az 1000 sem. 500 ezer. Az már nem kevés. Az a magyar családok túlnyomó többségének költségvetésében komoly summa. Lehet örülni neki, lehet politikai tőkét kovácsolni belőle, s ennyi miatt már lehet szomorkodni is, ha valaki kimarad az osztásból.

Mi most maradjunk annyiban, hogy gesztusnak, a hála kifejezésének éppen megfelel. Ha telik rá az államkasszából, aligha kerülhetne jobb helyre, mint az egészségügyi dolgozókhoz. Nem hallottam, hogy valaki felhorkant volna, minek nekik ennyi pénz, hiszen csak a munkájukat végezték. Olyat se hallottam, hogy valaki kevesellte, vagy sokallta volna. Le a kalappal, jól kitalálta, aki kiötlötte e pénz irányát és mértékét. A nagyságrendekkel nagyobb osztások között ritka az ilyen.

Akik kapják, megérdemlik. Vannak olyanok is, akik legalább ennyire megérdemelnék, mégsem kapnak. Az élet olykor igazságtalan. A magyarázatok legtöbbje érthető (más minisztériumhoz tartoznak), bár talán akadhatott volna megoldás egy ilyen anomáliára is. Szerencsések azok a szomorkodók, akik olyan városban élnek, ahol gondolnak rájuk, s megkísérlik – akár saját pénzügyi forrásból is – kimutatni a hálájukat. Olyan soha nem lesz, hogy mindenki elégedett. Mégis, egy ilyen lépés élhetőbbé tud tenni egy várost. Képes elhitetni, hogy a közösségnek fontos az egyén, fontos a munkája, s honorálja is az áldozatvállalását.

A legtöbb ember tisztában van vele, hogy a járvány sokaktól követelt/követel emberfeletti erőfeszítést. Az egészségügyi és szociális dolgozóktól különösen. A listát az élet formálta, teljességében képtelenség mindenkit felsorolni. Az azonban egészen bizonyos, hogy szerepelnie kell rajta a tanároknak is. Nagyon elvetemültnek kell lenni ahhoz, hogy valaki elhiggye, nekik ebben az időszakban több szabadidő jutott. S ha valaki oktatáspolitikusként mond ilyet, mint Maruzsa államtitkár úr, az egyszerűen szégyen.

Mégis, a kissé patetikus kifejezéssel, a nemzet napszámosainak tartott pedagógusok közül talán senki nem remélte, hogy megköszönik az erőfeszítéseiket. Hosszú története van, mi állhat ennek a hátterében. Azt hiszem, valamit úgy együtt, közösen nem értünk, úgy értem, a nemzet egésze nem ért az oktatás lényegéből, jelentőségéből és súlyából. Ez tükröződik abban is, hogy egyre gyakrabban válik nyilvánvalóvá, az irányítás valamennyi szintjén teljességgel alkalmatlan emberek bukkannak fel. Felesleges volna a miniszter(ek)től az államtitkár(ok)on keresztül, egészen az újabban egyre többet bénázó Klik-vezérek csetléséig-botlásáig felsorolni az elhibázott döntéseket.

Legutóbb a Magyar Narancs hasábjain olvashattunk hasonló szerencsétlenkedésről. Veszprémben a Központ 1000 forinttal ismerte el pedagógusait. Hogy ez sok, vagy kevés, mindenki döntse el maga. Hogy mi lehetett a szándék, kérdéses. Ám hogy megalázó és sértő egy ilyen elismerés, az bizonyos. A tanárok zokszó nélkül teszik a dolgukat. Szomorú tekintettel figyelik, ahogy Magyarország – szembe menve minden működőképes, civilizált gyakorlattal és tapasztalattal – elengedte a tudásalapú társadalom építését, s a helyébe valami hagymázas víziót ültetett. A hülyék meg teleszájjal röhögnek, mert még azt sem képesek felfogni, hogy egy ilyen fordulatnak mindannyian csak a vesztesei lehetünk. 1000 forint. Könyvekre, tudásra kevés, sértésnek sok.

Képek forrása: netflix.com / hvg.hu / facebook.com / egerhirek.hu