Miért is nem csodálkozom azon, ami ezúttal a Nemzeti Adó- és Vámhivatalon belüli viszonyokról szivárgott ki?
Pars pro totonak nevezik azt a retorikai alakzatot, amikor egy résszel utalnak az egészre. Szóval, amit az ügy kapcsán megtudhattunk, az az ország egészére jellemző. Innen nézve tehát nincs semmi meglepő a dolgok alakulásában.
Történt – ahogy az egyebek mellett az Index beszámolójából is tudható –, hogy egy lelkiismeretes NAV-osnak szemet szúrt a lefoglalt áruk erős ritkulása a bűnügyi raktárban. Sokak számára talán meglepő módon, ez a rendszeres készletgyérülés szúrni kezdte az illető szemét, főleg, hogy a felhalmozott bűnjelekért maga is felelősséggel tartozott. Úgy tűnik, tisztességes munkatársak, minden híresztelés ellenére, a NAV-nál is dolgoznak. Emberünk vélhetően figyelt egy darabig, rágódott a tapasztaltakon, próbálta megérteni a történéseket. Igyekezett olyan magyarázatot találni, amely törvényes keretek között teszi értelmezhetővé a dolgokat. Nem sikerült neki. Végül aztán elkezdett azon tűnődni, mi volna helyes ebben az esetben?
Tévedni emberi dolog, gondolta, s ennek analógiájára talán megtévedni is. Emberek vagyunk, tehát esendők. A szóba jöhető személyek köre ráadásul a munkatársai közé tartozik. Beosztottak és főnökök egyaránt. Ugyanazon a munkahelyen dolgoznak. A menzán egymás mellett ebédelnek. Akár még az is előfordulhat, hogy együtt szurkolnak a Fradi B-középben, a hétvégén meg összejönnek flekkenezni. Kezdett komolyan izgulni. Maga sem tudta, annak örüljön-e, ha fény derül a munkahelyi szarkák kilétére, vagy annak, ha nem. Csalódás így is, úgy is érni fogja, csak hát közel sem mindegy a mértéke. Azért az mégis elég gáz, ha egy haverról derül ki, hogy enyves kezű.
Komoly erkölcsi dilemma. Mit helyezzen előbbre? A cég iránti lojalitást, vagy a betyárbecsületet? A tisztességet, vagy gondoljon arra, hogy neki másnap is a NAV-nál kell dolgoznia. Be kell jönnie a megszokott ajtón, szemébe kell néznie a munkatársaknak. Normális körülmények között megveregetnék a vállát. Azt mondanák, ez igen, jól tetted, hogy feldobtad azokat a gazembereket. De normális körülmények vannak itt?
Őrlődött, őrlődött, s közben egyre feszültebbé vált. Megpróbálkozott azzal, hogy apróbb észrevételeket tett az illetékeseknek, de mindannyiszor leállították vagy azzal, hogy nincs itt semmi gond, vagy azzal a kicsit ijesztő figyelmeztetéssel, hogy a raktárért tulajdonképpen ő felel. Sok-sok millióról volt szó. Végül aztán arra jutott, ez nem mehet így tovább, mert akár az egészsége is rámehet erre a folytonos rágódásra. A korábbi szóbeli észrevételeit elkezdte írásba önteni, s eljuttatni a megfelelőnek vélt helyekre. Azt gondolta, ez egyrészt így hivatalos, s ebből adódóan komolyabban veszik, másrészt van nyoma az aggályainak, azaz némiképp magát is védi. Tévedett.
A maga sziszifuszi harcát éveken keresztül nem adta fel. Írt ide, oda, amoda, mert úgy gondolta, ez így helyes. Mindhiába. Egyszer aztán behívatták a NAV Bűnügyi Főigazgatóságának titkárságára. Az idegei megfeszültek. Az első gondolata az lehetett, hogy talán előrelépés történt az ügyben, s ezért hívatják. Annyi realitásérzéke azonban volt, hogy kicsit a gyomra is összeszorult, hiszen bekérethették más okból is. És úgy is lett. Harrachi szigorra emlékeztető arckifejezéssel közölték vele, hogy a polgári titkosszolgálat (Alkotmányvédelmi Hivatal) átvilágította, s úgy találta, alkalmazása a testületnél biztonsági kockázatot jelent. Repült, még mielőtt annyit mondhatott volna, hogy kviddics.
Vajon hány hasonló eset játszódik le Magyarországon akár naponta? Hányan ússzák meg a számonkérést azzal, hogy azt állítják félre, aki leleplezhetné őket? Hányszor súlyt le a törvény szigora a bűnösök helyett az igazságkeresőkre? Mi pedig tűrjük ezt is. Franz Kafka A törvény kapujában vidékről jött embere jut eszembe, aki úgy gondolja, „a törvénynek mindig, mindenki számára elérhetőnek kell lennie”. Az őr azonban haláláig nem engedi meg neki, hogy belépjen a törvény kapuján.
Képek forrása: erkolcstan.hu / magyaridok.hu / faktor.hu / magyarnemzetikartya.hu/