Elkeserítő jelenség, amikor a kultúra politikai játszmák színterévé válik.
Meglepőnek nem mondanám, hiszen a kezdetektől fogva van valami féle gyanakvás, sőt félelem a hatalom birtokosai részéről a művészet világával szemben. A művészethez ugyanis fogalmilag tartozik hozzá szabadság. Az, hogy független, s hogy nem szolgál ki semmit és senkit. Az olyan alkotások esetében, amelyek nem felelnek meg ezeknek az elvárásoknak, nem beszélhetünk művészetről.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a művészet nem politizál. Elkerülhetetlenül meg kell tennie. Minden művészet közvetlen, vagy közvetett módon a közös dolgainkkal foglalkozik. Márpedig a politika nem más, mint a köz ügyeinek összessége. Elvárni a művészettől, hogy ne politizáljon ostobaság. Elvárni legfeljebb azt lehet, hogy ne szolgálja ki a politikát. Márpedig pártok és ideológusok épp az ellenkezőjét várják el ennek. Lojalitást és szervilizmust. Jobbról is, balról is. Aki azonban ennek eleget tesz, az nem művész.
Platón ki akarta tiltani az ideális államból a művészeket. Ez az egyik lehetséges attitűd. Mások kisajátítani akarják. Magyarországon rengeteg példa van erre. Ott van mindjárt Aczél kategóriája, a támogatott művészet. Ettől szinte semmiben nem különbözik a Magyar Művészeti Akadémia koncepciója, de újabban említhetnénk a Petőfi Irodalmi Múzeumot is. Egyre többet hallani betiltott előadásokról. Ez pedig már nemcsak a művészet, de a gondolkodás halálát is jelzi. A támogatástól megfosztott független színházak helyzetét már említenem sem kell.
Magyarország ma nem tolerálja a művészi szabadságot, mert a politika magára nézve veszélyt lát benne. Az arisztotelészi mimézis olyan tükröt tart eléjük, amelybe belenézve visszariadnak saját maguktól. Egy olyan országban, ahol már a közoktatás is arra törekszik, hogy béklyóba kösse a szabad gondolkodást azzal, hogy egy végtelenül torz szelekció alkalmazásával mutatja be a hazai és az európai kultúra történetét, a művészet nem lehet szabad. Erre két okból sem lehet válasz az, hogy Magyarországon ma azt gondol és azt ír le bárki, amit akar, beleértve színházakat, írókat, költőket, zeneszerzőket, képzőművészeket.
Egyrészt hiányoznak ennek a feltételei. A támogatások jó részét ugyanis egyetlen vágány mentén osztogatják. S mindig akad, aki kiszolgálja a – hangsúlyosan mondom – a legkülönbözőbb ideológiákat. Ezzel összefüggésben a másik ok az, hogy amihez így a legszélesebb értelemben vett közönség hozzájut, az nem más, mint az ugyanazon ideológiai vágány mentén keletkezett produkciók sokasága. Az, amihez a támogatásokat osztják. Valahogy úgy van ez, mint a királyi Tv, vagy Mészáros médiabirodalma. Reggeltől estig ugyanaz a propaganda dől lassan az elérhető kultúrtermékekből is.
A legszörnyűbb az egészben, hogy a következmények már most kézzelfoghatók. Mára – hogy maradjunk ennél a példánál – a színházak közönsége éppoly megosztott, mint a választópolgárok sokasága. Már a jegyvásárlást megelőzően azt mérlegelik sokan, hogy a színház, vagy a rendező melyik politikai szekértáborhoz tartozik. Az Alföldi és Vidnyánszky rendezéseit látogató közönség között szerintem alig van átfedés. Ha pedig valaki beül egy Shakespeare előadásra, azt fogja figyelni, mi felel meg a rendezésben annak, amit a szekértábor ügyben előzetesen elgondolt. És ez végtelenül szomorú.
Az utóbbi hetekben, hónapokban ez a művészetidegen tendencia szintet váltott. Megjelent a gyűlöletbeszéd. Gyúrtak rá már régebb óta, hiszen amit Alföldivel műveltek, az aligha nevezhető elfogulatlan beszédmódnak. Őt azonban kezdetben még inkább személyében támadták, s csak később érték olyan atrocitások, amelyek már az általa képviselt értékrend egésze ellenében léptek fel. Esterházy Péter becsmérlése, kultúrarombolónak történő beállítása azonban már egyértelműen a kultúra kisajátítására tett kísérlet volt. Csak az minősíthető kulturális jelenségnek, amit ők annak tartanak. Így aztán ki kell rekeszteni mindent és mindenkit, aki ezzel összeegyeztethetetlen. Mivel se a kormányzat, se a Fidesz részéről nem történt elhatárolódás, joggal feltételezhetjük, hogy egy ilyen értékvilág és egy ilyen beszédmód nem áll távol tőlük.
Árnyalja a képet, ami a múlt héten Adyval, a Wikipédia Ady-szócikkével történt. Az életét bemutató szövegbe ocsmány trágárságok kerültek. Nem tudni, hogy valamely informatikában jártas hülyegyerek csínytevéséről van-e szó, vagy még rosszabbról? Összeesküvés elméleteket továbbra sem szeretnék gyártani. Tény azonban, hogy Ady költészete egy olyan politikai kurzus idején született, amelyben a nemzeti konzervativizmus hasonló hőfokon lángolt, mint ma. Publicisztikája pedig az újságírásnak azt az engesztelhetetlen útját járta, amelyet a mai rezsim is képtelen elviselni. Ezért aztán inkább szőröstül-bőröstül bekebelezte a hazai média szinte egészét. Most aztán szinte csak az olvashatjuk, ahogy ők írnak.
A gondolkodásról egyre inkább leszoktatott társadalmunk pedig némán tűri a művészetek, s mellette a tudomány kisajátítását. Miért érezné problémának egy gazdálkodó, ha a független színházak elesnek a korábbi támogatásoktól? A családját maga mögött hagyó, az ország nyugati határai mellett megélhetést kereső nyírségi segédmunkást miért zavarná az Akadémia intézeti hálózatának kiszervezése? A létminimum alatt hogy a csudába érdekelne bárkit, hogy miféle morálisan és intellektuálisan züllött alakok tákolják össze sajátos szempontjaik alapján a jövő generációi számára a tananyagot a közoktatásban? Értelmezhető ellenzék híján ezek a tömegek végképp képviselet nélkül maradnak. Leszakadnak, s a hangjukat, a reménytelenségüket nem hallja meg senki.
Képek forrása: atlatszo.hu / szinhaz.hu / drMáriás/facebook.com / index.hu
