Szombaton Pápai Joci nélkül megy majd le az Eurovíziós Dalfesztivál döntője Tel-Avivban.

Biztos volt már ilyen, mármint, hogy magyar produkció nélkül maradtunk a zárónapra, bár én nem emlékszem hasonlóra. Mégis, ismeretlenül is arra bíztatom a mi Jocinkat, ne keseredjen el. Ha a döntőig Izraelben marad, használja ki az időt. Baromi jó helyek vannak Tel-Avivban.

E látszólagos kudarctól ő nem lesz se népszerűbb, se népszerűtlenebb. Se tehetségesebb, se tehetségtelenebb. Se szebb, se csúnyább. A kiesés nem hoz se több sikert, se több bukást. Mert az Eurovíziós Dalfesztiválon elért helyezés piszkosul nem számít sehol. Ha nagyon őszinte akarok lenni, ez a látszólagos, minden realitástól elrugaszkodott műmosoly verseny úgy marhaság, ahogy van. Nagyjából annyi hatása lehet egy zenész, vagy zenekar karrierjére, mint a népességgyarapodáshoz nélkülözhetetlen nemzeti szexuális vágy fokozására Kásler Miklósnak és Novák Katalinnak együtt.

Tudom, hogy voltak utóbb sikert sikerre halmozó elődök ebben szappanoperában. Nekem azonban ezidáig nem sikerült egyetlen szerethető előadást sem elcsípnem. Azt azért ugye nem hiszi senki, hogy ezekből a produkciókból valódi képet kaphat a könnyűzene aktuális tendenciáiról? Engem a leginkább az zavar, hogy semmi nem igazi benne. Nem igazak a dalok, nem igazak az érzelmek, nem igazak az előadók. Ami esetleg használható és élvezhető volna, azt épp a körítés rontja el. Szinte fizikai fájdalmat okoz, mennyire hiányzik az esti adásokból az őszinteség.

A legszívesebben most egyenként leírnám a véleményemet a műsorvezetőkről, a dalokról, az előadókról, a díszletről, a látványvilágról, a műsor dramaturgiájáról. Ekkora erőfeszítést azonban nem érdemel a dolog, s nem is ezért hoztam szóba az egészet. Az mondjuk nem tudom, kinek vert gyökeret az agyában, hogy Joci egymaga elviszi a show-t a színpadon a minimalista, mezítlábas szerkójában. Igen, lehet azt gondolni, hogy a nagy csinnadratták között épp az ilyen egyszerűséggel lehet kitűnni. Azzal, ha valaki nem száll be a fényűzés, a pompa, a barokkos hatásvadászat tébolyult versenyébe. Csakhogy aki ezt gondolja, félreérti a dalfesztivált. Ez ugyanis – megítélésem szerint – éppen erről szól. Az üresség, a szellemi igénytelenség fékeveszett tombolásáról.

Pápai Joci, nyilván nem ilyen. Ahogy a jobb sorsra érdemes résztvevők jelentős része sem. Itt azonban aligha lehetnek önmaguk. Mintha a szemünk láttára elevenedne meg Az éhezők viadala. Fikarcnyi esélyed sincs arra, hogy magad alakítsd a szabályokat. Valahogy belekeveredtél ebbe az őrületbe, s attól a pillanattól kezdve senkit nem érdekel, ha kifogásokkal élnél. Ilyenkor persze azt szokták mondani, ha nem tetszik, ne nézd. És igazuk van. Igyekszem is elkerülni. Aki meg örömét leli benne, az élvezze kedvére. Így kerek a világ.

Ami miatt mégis szóba hoztam Joci kiesését, az egészen más természetű dolog. A szabályok szerint az eredményt részben egy szakmai zsűri véleménye határozza meg. Ők az elődöntők, illetve a döntő előtti napon értékelnek. Minden résztvevő országból öten! Aztán a televíziós közvetítések alkalmával szavaz a közönség. Bárkire szavazhatnak a saját versenyzőjüket kivéve. A fesztivál magyar nyelvű honlapja szerint az elődöntők részletes pontszámát majd csak a döntő után lehet megtudni.

Ami engem gondolkodóba ejtett, az épp ez a szavazási mechanizmus. Ez az, ami az első elődöntő óta motoszkál a fejemben. A közönség szavazatai nyilván nemzeteket érintő szimpátiákból is táplálkoznak. Persze, hallanak dalokat, az előadók azonban minden esetben egy-egy országot is képviselnek. Az országokról és a bennük élő emberekről azonban mindig gondolunk valamit, részben tudatosan, részben tudattalanul. Ezeknek az előítéleteknek a hatása alól rendkívül nehéz, ha egyenesen nem lehetetlen kibújni.

Nem igazán tudok megszabadulni attól a gondolattól, hogy az a kép, amely újabban kialakulóban van Magyarországról, befolyásolhatja akár egy zenei produkció merőben szubjektív megítélését is. Ahhoz, hogy az Unió minden részéből áradjanak a szavazatok Joci dalára, bizony mindenek előtt szeretni kellene bennünket, magyarokat. Félek, az a kép, amely korábban kialakult rólunk, manapság erősen elrongyolódóban van.
Pedig másrészről, ha jól belegondolok, igen komoly esélyeink lehetnének a nem magyarországi telefonról leadott szavazatok gyűjtésében. Nem néztem utána, de alig hiszem, hogy sok olyan ország volna Európában, amelynek nyelvét többen beszélnék anyanyelvként a határain túl, mint Magyarország. Anélkül, hogy túlzott jelentőséget tulajdonítanánk a történéseknek, meglehetősen elkeserítőnek tűnhet, ha Pápai Joci dalára kevés szavazat érkezett azokról a magyar lakta területekről, amelyek polgárai újabban széleskörű jogokra tettek szert az anyaországban.

Azt, hogy a bevándorlásellenes hazájukból kivándorolni kénytelen tömegek nem az Eurovíziós Dalfesztivál előtt ülnek, s így értelem szerűen nem szavaznak, megértem. Ugyanígy megértem azt is, hogy a letelepedésisi kötvény-business révén állampolgársághoz jutott tízezrek magyar identitása még épp csak formálódóban van. Mégis szomorú, hogy egy ilyen hatalmas nemzeti potenciál semmibe veszett, s a mi Jocinknak be kell érnie azzal, hogy az Eurovízió legszexibb pasijának választották. Bár valljuk be, ez sem utolsó dolog, ennél mégis többet érdemelt.

Képek forrása: MTI / izraelinfo.com / nlcafe.hu