Hát sikerült! Végre megvan! Összejött! Orbán kezdhet csomagolni, aztán irány a Fehér Ház.
Úgy illik, foglalkozzunk a dologgal. Korábban többször is szóba hoztam azt a görcsös akarást, amellyel a kormány, s maga a kormányfő is próbált közeledni az amerikai diplomáciához. Nem, vagy alig sikerült. Sokak számára nyilván ironikusnak, sőt cinikusnak tetszhetett a megközelítésem, pedig épp ellenkezőleg. Tényleg bosszantott, elkeserített, hogy e stratégiailag fontos partnerrel a viszonyunk inkább egyre hűvösebbé, semhogy gyümölcsözővé vált volna.
Felütésnek ’98-ban fogadta Clinton, aztán egy kurta beszélgetés Bush-sal, majd protokolláris kézfogás Obamával, s ugyancsak felbukkant egy fotón Trump háta mögött. Nagyjából ennyi jutott Orbánnak az amerikai elnökökből. Elnézést, ha kihagytam volna valamit. Nem semmi, ahogy mondani szokás, de mégsem az igazi. A magam részéről két dologban láttam ennek az érdektelenségnek az okát. Egyrészt tudomásul kellene vennünk, hogy kicsik vagyunk, amivel önmagában nincs semmi baj. Ám a saját jelentékenységünk hangoztatása önmagunk és a viselkedésünk által, bizony kevés ahhoz, hogy mások is fontos tényezőnek tartsanak bennünket.
Másrészt kívülről nézve meglehetősen kaméleon természetűnek tűnhetünk. Hol erre, hol arra hajladozunk, a vezér aktuális rajongásának megfelelően. Az olyan országok számára, amelyek a saját érdekeik érvényesítéséhez mindennél fontosabbnak tartják a stabilitást egy adott régióban, ez a táncrend soha nem vonzó. Ráadásul Orbán imád a legnagyobbakhoz dörgölőzni, ami azonnal és okkal kelt gyanút. Az egyik pillanatban Putyin, a következőben Erdoğan, s mire észbe kapunk, már Hszi Csinping és Li Ko-csiang.
Közben pedig a vezér beleáll minden létező konfliktusba. Vétóz, keresi a konfrontációt, mert az ilyen helyzetekben érzi elemében magát. Lesi hol, mi hull le neki az asztalról, minek veheti hasznát. Ez a keringő leginkább III. Napóleon kalandor, enyhén szólva is prostituált külpolitikájára emlékeztet.
De most végre sikerült. Örüljünk neki. Örüljünk, mert ugyan Orbán az elsők között gratulált Trump győzelméhez, a régióban azon kevesek közé tartozik, akiket az elnök eddig még nem fogadott. Örüljünk, még akkor is, ha a diplomáciában kicsit szokatlan ez a tempó. Május 2-án jelentik be hivatalosan a május 13-i találkozó tényét. Nem kapkodták el. A dolognak így van egy kis „bekérették” jellege, de már hessegetem is el a gondolatot. Mégis öröm ez a bejelentés, hiszen Magyarország kapcsolatrendszeréből nem maradhat ki az USA sem.
Ahogy az ilyenkor megszokott, nyilván felharsan most is a fanyalgók kórusa. Fogják kisebbíteni a találkozó jelentőségét. Lesznek – ahogy azt Molly Montgomery, európai ügyekkel foglalkozó egykori diplomata már meg is tette –, akik azt hangoztatják majd, hogy Orbán fogadásával Trump legitimálja az illiberális demokráciát. Lesznek, akik árgus szemekkel fogják figyelni az elhangzott szavakat, s perverz izgalommal várják a miniszterelnöki interjút a Kossuth Rádióban. A kommunikációs stáb pedig igyekszik a legtöbbet kihozni a helyzetből. Nincs baj ezzel sem. Miért is volna, s ugyan ki tenne másként?
Engem azonban leginkább az érdekel, hogy a találkozó után miképp alakul Orbán mozgástere. Lesz-e ebben a tekintetben érzékelhető változás? A Magyarország szuverenitásáért hajnaltól estig és estétől hajnalig aggódó miniszterelnök ugyanúgy kokettál-e majd ezt követően is az orosz, a kínai és a török vezetőkkel, mint eddig? Az USA-nak kiemelt érdeke Közép-Európa stabilitása. Utalt már erre februárban Mike Pompeo is. A külügyminiszter egy interjúban arról beszélt, hogy az eddiginél nagyobb figyelmet fognak fordítani a régióra, mivel Amerika túl sokszor hagyta magára ezt a térséget. Orbán – némiképp váratlannak mondható – fogadása beleillik ebbe a koncepcióba.
Másrészt épp itt az ideje annak is, hogy a rezsim találjon valami megoldást a 2001-es Gripen beszerzések által kiváltott nyilvánvaló amerikai rosszallásra. A Trumppal való találkozón szinte biztosan szóba kerülnek az újabb fegyverbeszerzések. Az USA sokat ad a szinergiára. Ahol azt a geopolitikai és hadászati stratégiai érdekei megkövetelik, ott előbb, vagy utóbb megjelennek az amerikai fegyverzet rendszerek is. Megeshet, hogy Orbán látogatása után megnyugtató híreket hallunk a CEU-ügyének rendeződéséről, de az igazi tét ennél várhatóan nagyságrendekkel nagyobb. S akkor majd Orbánnak el kell döntenie, mi a fontosabb? A legfejlettebb hadászati technológia birtoklásával együtt járó diplomáciai, védelmi és gazdasági előnyök, vagy a keleti nyitás. De ne menjünk a dolgok elébe. Egyelőre örüljünk fenntartások nélkül a találkozó tényének, hisz az nagy valószínűséggel Magyarország eminens érdekeit szolgálja.
Képek forrása: vg.hu / Paul Richards/AF / index.hu
