Piroskában tökéletesen meg lehet bízni. Nekem a keresztneve kifejezetten tetszik, bár a benne jelenlévő színárnyalat bizonyos helyzetekben okozhat ideológiai nehézségeket.

Mit tegyünk, hiába kerestem Narancssárgácskát, az álláshirdetésre jelentkezők között egyet sem találtam.
Piroska a közszférából érkezett, korábban hivatalnokként dolgozott egy vidéki városházán. Ennek megvannak a maga előnyei, de az árnyoldala is. Van úgy, hogy ez a kettő egybeesik. Megnyugtató az a kiszámíthatóság, amely abban manifesztálódik, hogy reggeli megérkezésemet követő egyetlen percen belül tutira gőzölög a kávé az íróasztalomon. A vérnyomásomnak viszont ez a rend egészen bizonyos, hogy nem tesz jót. Hiába mondom neki, hogy a háziorvosom ellenjavallattal, mi több vétóval élt e reggeli kávés rutint illetően, nincs mit tenni. Piroska ebbe a rendbe szocializálódott. Ha reggel, akkor kávé. Ebből őt kimozdítani, úgy tűnik, képtelenség. Nyelem hát a feketét a napindító megbeszélések előtt, mint kacsa a nokedlit.

Piroska csacsog. Gyakorlatilag nincs olyan pillanat, amikor nem beszél. Ha külföldön vagyok, telefonon tolja. Még Brighton környékén jártam, amikor elmesélte, hogy a 24.hu-n olvasta, a kormány megoldást talált a kórházi személyzet, orvos és nem orvos munkatársak elvándorlására. Mivel a közszférában amúgy is leépítéseket tervez, kézenfekvően adódik, hogy az ott keletkező munkaerőfelesleget – ahogy újabban mondani szokás – kanalizálja át az egészségügybe.

Valami rövidke OKJ-s képzést azért tartanának nekik, s egy csapásra, bárki lehet hivatalnokból hozzá értő egészségügyi alkalmazott. Piroska tudni véli, hogy az egykori barátnője, aki jelenleg is a városházán küzd Sziszüphoszként az aktahegyekkel, hamarosan fehér köpenyt ölt magára, s ágytálakkal és infúziós állvánnyal a kezében fog rohangálni valamelyik közeli kórház folyosóin.

Egészen fellelkesültem. Elképzeltem, ahogy fekszem egy kórházi ágyon, s pár perccel a vizit előtt, ismerős hang üti meg a fülemet. Piroska érkezik a maga utánozhatatlan sodró lendületével, szinte levegőt sem vesz, csak mondja, mondja. Közben persze tolja maga előtt az infúziós állványt. Felakasztva rajta valami sötétbarna zacsi éktelenkedi. Kérdezem, mi ez, ő pedig mosolyogva közli, hogy a főnök reggeli kávéja és már csöpög is lassú cseppekben az élénkítő nedű.

Én nem tudom, ki találhatta ki ezt a zseniális ötletet. Azért volna hozzá néhány szavam. Viszont nem voltam rest tovább gondolni. Arra jutottam, a kormány ismét elszámolta magát. Mi a fészkes fenének kell a képzés – még ha OKJ-s is – feneketlen kútjába szórni a pénzt? Elég elmenni Kazahsztánba, ott azonnal díszdoktorrá fogadják az embert.

De ne legyünk ennyire negatívak. Tanuljon csak ez az ország. Viszont adódik mód arra, hogy sokkal pragmatistább módon szórjuk az adófizetők pénzét. Az fordult meg a fejembe, hány legyet ütnénk egy csapásra, ha a kirúgott irodisták helyett magukat a betegeket képeznénk egy rövid gyorstalpalóval? Ott ez a mérhetetlenül fejlett infrastruktúra. Hát adjuk oda a népnek. Tanulják csak meg szépen, hogyan lehet várakozás közben bekötni egy kanült. Nehogy már ne tudja valaki megcsinálni magának. Mondjuk, engem tulajdonképpen az sem zavarna, ha az ügyeleten a betegek egymásnak kötnék be. Minek ehhez jól képzett szakember?

Gondoljunk csak bele! Komolyabb kórképek esetén a várólistáknak köszönhetően akár hosszabb, akár éveket igénybe vevő képzésekkel is meg lehetne próbálkozni. Miért hisszük, hogy csak filmekben lehetséges tükörből műteni magunkat? Tehetséges nép a magyar, megoldja élesben, ha kell. Akkor aztán mehet mindenki az egészségügyből, amerre lát. Nem lesz itt szükség senkire.

Aki meg nem bízik a tízparancsolat prevenciós erejében, az amúgy is megérdemli a sorsát. Képezze magát, aztán csinálja egyedül. Kanülre magyar!

Képek forrás: pixabay.com / proaktivdirekt.com / MTI / aspbasilicata.it