Háromszoros hurrá! Az örömöt is tanulni kell.

Azt nem mondom, hogy majd’ kiugrom a bőrömből, de hát mégis. Valami olyan történt, ami előremutató, ami hasznos, ami további konszenzus alapja lehet, ami hosszú távon alapozhatja meg a nemzet, a nemzet és újra a nemzet jövőjét. Yeah! Sőt, ó yeah! Szívem szerint így kürtölném a világba, hogy igen, igen, igen, így, izomból!

A kormány – úgy tűnik – oktatáspolitika dolgában úgy tért magához, mint a gazda, aki rezsicsökkentés címén napról-napra eggyel kevesebb szem zabot adott a lovának, mígnem arra eszmélt, hogy az megdöglött. Csakhogy ezt a tetemet iszonyú nehéz lesz újraéleszteni, s talpra állítani. A baj felismerése megtörtént, s a szándék talán meg is van a gyógyításhoz. Már csak azért kell imádkozni, hogy ne az eminens Németh Szilárdra bízzák a projektet.

Komolyra fordítva a szót, az történt, hogy a Nemzeti – miért is kezdődne másképp egy testület neve – Versenyképességi Tanács őszre javaslatot készít elő a kormány számára arról, miként lehetne növelni Magyarország versenyképességét. Már ebből is látszik persze, hogy ez nem fog menni egyik napról a másikra. Aggodalomra azonban semmi ok, hiszen a Tanács már megtárgyalta a Magyar Nemzeti Bank, az Innovációs és Technológiai Minisztérium, valamint a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara anyagait. Ez utóbbiban szerepel a zseniális ötlet a nyugdíjasok újrafoglalkoztatásáról, amely afféle selyemzsinór az 55 év feletti munkavállalók számára. Ebben a három anyagban azonban valóban vannak olyan felvetések, amelyekre érdemes odafigyelni. Random válogatva, próbáljunk meg erőt meríteni az MNB tanulmányából.

Úgy tűnik, végre kezdik komolyan venni a PISA-tesztek eredményeit. Csaknem dobtam egy hátast a gyönyörűségtől, amikor azzal az elvárással találkoztam, hogy a magyar tanulók eredményei minden tárgyban haladják meg az EU-s átlagot. Tényleg hurrá! Csak tessék már mondani, eddig miért azzal foglalkoztak kormányzati szinten, hogy mi a baj a PISA-teszttel, meg hogy milyen egyéb tesztekben szerepelnek jól a magyar gyerekek, ahelyett hogy megoldást kerestek volna a gyenge eredményekre.

Legalább középfokú angol nyelvvizsgát minden, a közoktatásból kilépő gyerek kezébe! Magasztos cél. Csak támogatni lehet. Pár éve azonban még attól volt hangos az oktatáspolitika, hogy miképp lehetne ellensúlyozni az angol nyelv dominanciáját a közoktatásban. A rovásírás kérdését most hagyjuk is el, mert csak felhúzom magam.
Tanítók számának növelése. Éljen! De miért most? Aki látott már életében korfát, annak pontosan tudnia kellett, hogy a közoktatásban rövid időn belül komoly pedagógushiány várható. A feladat pedig nemcsak az, hogy ezt a hiányt kozmetikázzák. Egyszerűen nonszensz az a helyzet, ami a nagyobb városok általános iskoláiban az alsó tagozatos osztályok létszámát jellemzi. Harminc feletti osztálylétszámok mellett ugyan mit lehet csinálni. Jóformán semmit. Nem vagyok szakember, de azt tudom, hogy amikor nagy véletlenül olyan osztályba kerültem, ahol 24-en voltunk, mindig halálosan elfáradtam, mert egyfolytában dolgoznom kellett. Amikor a varkocsba font hajú Stein Piroskának pajzán levelet pöcköltem az asztal felett, azonnal észrevették. Jártam olyan osztályba is, ahol 34-en voltunk. Hetek teltek el anélkül, hogy meg kellett volna szólalnom, s a hátsó sorokban gyakorlatilag azt csináltunk, amit akartunk. Én tutira nem engedném, hogy egy tanár egyszerre 25 gyereknél többért feleljen. S hogy az angolra visszatérjünk, nyelvet tanulni meg végképp nem lehet gyerektömegeknek.

Rugalmasabb tantervek biztosítása! Értsünk egyet gyorsan ezzel is! De hát nem épp az elmúlt nyolc évben tetszettek megcsinálni ezt az eszement szervezeti és a tananyagot érintő központosítást? Nem az elmúlt két ciklus bűne a tankönyvkiadók sokszínűségének felszámolása. Olyan kiadókat tettek tönkre, vagy lehetetlenné itthon, amelyek a legkomolyabb külföldi szakmai elismerésekben részesültek. Mondjon bárki bármit, ez szégyenteljes bűn volt.

Képzettség nélküli iskolaelhagyás csökkentése! Úgy legyen! Azonban nem épp ennek a nemes célnak az ellenkezője volt prognosztizálható annak az eszement döntésnek köszönhetően, amely 16 évre csökkentette a tankötelezettséget? Nem jutott eszébe senkinek, hogy ennek eredményeképp rengetegen maradnak majd szakképzettség nélkül?

Kell egy egyetem, amely befér a TOP 50-be, egy, amely a TOP 100-ba és kettő, amely a TOP 200-ba. Hú! Merjünk nagyot álmodni! Mintha ez így működne. Ez azonban sajnos nem olyan, mint a foci. Oxford, Harvard, Yale nem politikai akarat által lettek azzá, amik. Megkockáztatom, mégy csak nem is a pénz által. Sokkal inkább a kutatás szabadsága által. Pénzre persze szükség van, s üdvözlendő a szándék, amely GDP arányosan az EU-s átlag közelébe, 0,8-ról 1,3 %-ra tartja szükségesnek emelni a felsőoktatás állami támogatását. Autonómia nélkül azonban talán lesz remek infrastruktúra, de azon túl semmi.

Végül, az MNB anyaga szorgalmazza, hogy a versenyképesség érdekében a 25-34 éves korosztályban 30 %-ról 40 %-ra kell növelni a felsőfokú végzettséggel rendelkezők számát. Lehet, hogy rosszul emlékszem, de ez mintha tíz évnél sokkal régebbi uniós vállalásunk volna. A sokat szidott Magyar Bálint minisztersége alatt a hazai felsőoktatás megnyitotta kapuit a magyar fiatalok előtt. A felsőoktatásban tanulók száma évről-évre növekedett, eltekintve a tandíj bevezetése körüli cirkusz időszakától. Tessék csak megnézni a felsőoktatásban tanulók számának alakulását az utóbbi nyolc évben. 2010-ben 370 ezer, 2017-ben 287 ezer hallgató járt egyetemre, vagy főiskolára. És ne jöjjön nekem senki a demográfiával. Ez testvérek között is 23 %-os csökkenés. Nem lehetett volna kicsit előbb gondolkodni?

Szóval tisztelt NER, örülök, hogy miután szétverték, most megpróbálják hamvaiból feltámasztani a magyar oktatást. Sajnos, még azzal is keveset mondok, hogy el tetszettek cseszni nyolc évet. Ahogy ugyanis én látom, most jóval rosszabb helyzetben vagyunk ezen a téren, mint 2010-ben. És, tudják, azoknak a gyerekeivel is rendesen kiszúrtak, akik a szavazataikkal a politikájukat támogatták. Nem igazán frankó ez így. Aztán, ahogy a Videoton BL döntőbe jutásáról, úgy arról is lehet ábrándozni, hogy – ugyancsak az MNB anyaga szerint – hogyan fogjuk 2028-ra elérni az osztrák bérek 80-90 %-át. Ez így azért továbbra is elég unortodoxnak tűnik.
Valami azonban most mégis történt. Valami megmozdult. Elkezdtek végre komolyan gondolkodni. Mintha annyi legalább derengene, hova kellene eljutnunk a 21. század első harmadában. Csak aztán legalább annyi energiát a kivitelezésben, mint a víziók gyártásában.

Képek forrása: blikk.hu / youtube.com / 24.hu