Áll a bál az Operaház Billy Elliot előadása körül. Nem kell nagy bátorság ahhoz, hogy bevalljam, nem olvasom a Magyar Időket.

Amikor elindult, elég volt néhány alkalom, hogy belássam, nem olyan szakmai és világnézeti értékrendet képvisel, amely felkeltené és képes volna tartósan fenntartani az érdeklődésemet. Nem kiabáltam, nem szitkozódtam, egyszerűen tudomásul vettem, hogy van ilyen is, ez azonban engem nem érdekel. Én úgy vagyok vele, ha valami nem tetszik, egyszerűen nem veszek róla tudomást. A Kuruc.info-t sem méltatom arra, hogy mazochista módjára dagonyásszak a saját bosszúságomban, amiért a szélsőjobboldali sajtó olyan bunkóságokat ír, amilyeneket. Hisz olvasni, ugye, nem kötelező. Ahogy ezt a blogot sem.

Az operaházi botrány azonban most mégis arra kényszerített, hogy legalább azt az egy írást, amely az előadás körüli indulatokat felszította, elolvassam, s ez történetesen a Magyar Időkben jelent meg. A Billy Elliot című musical két éve fut az Erkel Színházban. Ez azért elég tisztességes teljesítmény egy előadástól. A Magyar Időkben június 1-én jelent meg róla N. Horváth Zsófia írása.
Ezúttal nem a következményekkel akarok foglalkozni. Tehát nem azzal a vitával, hogy ellenzéki oldalon miképp kapták fel a fejüket azon, hogy az Operaház igazgatója – ahogy ők fogalmaznak – betiltotta az előadást. Tény, hogy nem tiltotta be. Ezen tehát ebben a formában kár sopánkodni. Az Operaház közleménye szerint a június-júliusra tervezett 44 előadásból 15-öt töröltek. Ez nem betiltás.

Az más lapra tartozik, ám ezúttal ezzel sem szeretnék foglalkozni, mennyire vehetjük komolyan Ókovács Szilveszter szavait, aki azt állítja, az előadások számának csökkentésére „a sajtóvita nyomán visszaesett érdeklődés miatt” volt szükség. Hogy ez egy sajtóvitának volt köszönhető, elég evidens marhaságnak tűnik. A magyar néző ugyanis meggyőződésem szerint a mi színházi kultúránkban nem kritika-érzékeny. A színházlátogatók túlnyomó többsége nem olvas színikritikát. Miért is tenné? Az érdeklődés csökkenése jellemzően két okra vezethető vissza. Vagy maga a darab fárad el, vagy egy idő után már látta mindenki, akit érdekel. Meglehet, ez a két dolog ugyanazt jelenti. Ha a néző a kritika minősítése alapján szelektálna az előadások között, úgy azok, amelyekkel a hajdani MGP (Molnár Gál Péter), vagy teszem azt Csáki Judit foglalkoztak vitriolosabb kedvükben, pillanatok alatt lekerültek volna a repertoárról. Ez azonban nem így működik.
Engem ebben az egészben egyedül maga a Magyar Időkben megjelent írás, illetve az érdekel, hogy miképp jelenhetett meg egyáltalán. S hogy tovább szűkítsem a dolgot, színház szakmai kérdésekkel szintén nem foglalkozom. Ebben a tekintetben fájdalmasan dilettáns szöveggel van dolgunk.

Már maga a cím is beszédes. Botrányos Előadás az Erkel Színházban. Ha egy újságíró egy két éve futó előadásról közli velem, hogy az botrányos, a napi szerkesztő pedig ezt engedi megjelenni, akkor tulajdonosként kettejük mellett tutira kirúgom a főszerkesztőt is. Olyan ez az egész – már bocsánat –, mintha egy székletminta alapján venném észre, hogy a farkas felfalta Piroskát, s ordibálni kezdenék, meg szórólapokat tűznék a fákra, hogy kedves Piroska, eszedbe ne jusson az erdőbe menni!

A szerző már az első bekezdésben világossá teszi, szerinte egy, a polgárinak mondott kormány által kinevezett színházi vezető feladata az, hogy bevigye a „polgári oldal értékrendszerét” az általa irányított intézménybe. Úgy tűnik, ezt még Ókovácsnak sem sikerült elérnie. Azt hiszem, ehhez nem nagyon van mit hozzáfűzni. Aki ilyet leír, annak a művészet autonómiájáról vélhetően egészen sajátos elképzelései vannak.

A darab értelmezése is meglehetősen érdekes. N. Horváth szerint ez az előadás a homoszexualitást népszerűsíti, márpedig „nem lehet nemzeti cél a homoszexualitás propagálása egy olyan helyzetben, amikor amúgy is csökken/elöregszik a népesség, hazánkat pedig idegen invázió fenyegeti.” Amikor ezt olvastam, nem akartam hinni a szememnek. Ne emlegesse nekem senki a Rákosi időszak ideológiával átszőtt újságírását. Ez bizony sokkal rosszabb annál is. Mintha kötelező volna kilóra porciózni az emberi hülyeséget, s a sajtómunkás ez alapján kapná a fizetését. Nem találok megfelelő szavakat. Leginkább talán a kóros, illetve a beteges kifejezések fedik le azt az elmeállapotot, amely ilyen mondatokat eredményez.

Egy újabb gyöngyszem: „Hogyan történhet meg az, hogy egy ilyen jelentős állami intézmény, mint az Operaház, tökéletesen szembemegy az állam céljaival, és a legérzékenyebb korban lévő, tíz év körüli fiatalok számára készült előadást ilyen penetráns, féktelen melegpropagandára használja fel?” Édes Istenem. Tényleg, hogy történhet meg az ilyesmi? Az eszelős eszmefuttatás tetőpontján aztán még azt is megtudom, A hattyúk taváról a „műveltebb közönség” tudja, hogy szintén a Billy Elliot-i problematikáról szól, mivel Pjotr Csajkovszkij is meleg volt. Elhessegetem a gondolatot, hogy felsoroljam, ki mindenkit kellene kitiltani a közoktatás tananyagából, ha N. Horváth állítaná össze a formálódó új Nemzeti Alaptantervhez a tárgyalandó művészek listáját, persze szigorúan nemzeti szempontból.

A cikk vége felé Ókovács kap még egy gyomrost, mivel a szerző kizártnak tartja, hogy vezetőként ne iktathatna ki néhány jelenetet az előadásból. Érdekes elképzelés ez is, az intézményvezető és egy rendező együttműködésére vonatkozóan.

Nem tudom, milyen frusztráció állhat a háttérben. Kritikusunk talán felvette telefonjával, ahogy a fürdőszobában az Akácos út kezdetű örökérvényűt énekli, de mit énekli, egyenesen dalolja, s azt elküldte az operaház főnökének azzal, hogy szívesen vállalna nála munkát. Aztán amióta visszautasították, nagyon utálja szegényt, s most bosszút állt. Vagy már Ókovács sem elég nemzeti, s felkérésre álltak neki a lejáratásának? A végső szentencia mindenesetre így szól:

„Ezt hagyni tolerancia vagy inkább hülyeség?”

Ezt hagyni, a szerző szerint megengedhetetlen, s ebből adódóan nyilván a tolerancia is az. Ezen a ponton jutok el odáig, hogy legszívesebben a fejem a falba verném. Tudtam, tudtam, tudta. Nem volt véletlen eddig sem, hogy nem olvastam. Most miért kellett mégis?

Azért az nagyon elgondolkodtató, mit gondol a fent nevezett polgári oldal azokról, akiket képviselni vél? Mit gondol róluk, hogy ilyen primitív szörnyűségeket zúdít a nyakukba a nyilván véleményformálónak szánt Magyar Időkből. A NER haszonélvezői bizonyosan nem így gondolkodnak, mivel haszonélvezővé csak az válhat, aki gondolkodik, márpedig aki gondolkodik, az nem vesz be ilyen maszlagot. Őket feltehetően csupán két dolog érdekli. A hatalom és a pénz. Mit foglalkoznak ők a hálószobatitkainkkal? Mit érdekli őket, hogy ki homoszexuális, ki nem? Mit érdekli őket, hogy fogy, vagy éppen szaporodik a magyar? De akkor legalább a sajátjaik fejét ne tömnék ilyen hülyeségekkel.

Képek forrása: 7ora7.hu / jegy.hu