Lezajlott Novák Katalin antréja legújabb szerepkörében.

Egy köztársasági elnök – ha tetszik neki, ha nem, ha férfi, ha nő – január 1-én nulla órakor kénytelen köszönteni az újévet, és a nemzetet. Kezdjük 2023-at pozitívan: szerintem nem is állt neki annyira rosszul. Nem tudom, más országban hogy van ez, de ezeket a köszöntőket itthon valahogy nem lehet fesztelenül előadni. Mondjuk az a passió, amelyet egy sajátos szenvedéstörténetként olvashattunk le tíz éven keresztül az előd, Áder János arcáról szilveszter éjszakánként, nyilván felülmúlhatatlan. Ennek fényében Novák Katalin beszéde egészen üdítően hatott.

Eltekintve attól, hogy a kereteket ebben a műfajban sem lehet össze-vissza tologatni – mert ugye kordonbontásról, a rend szellemében, itt sem lehet szó – két dolog látványosan, ám egymással összefüggésben változott. Egyrészt más lett a beszéd megszokott előadója, másrészt távozott az Áder keserves pillantásainak ellenpontozására zseniálisan kitalált Weisz Fanni. Hogy a jeltolmácsnak miért kellett eltűnnie a képernyőről, azt ezúttal inkább hagyjuk. Érjük be azzal a szelíd eufemizmussal, hogy semmi nem tart örökké.

Ha a pezsgős eufória közepette jól érzékeltem, ezzel nagyjából ki is fulladt a változás szele. Minden más maradt a régiben, s ezen elsősorban azt a tátongó ürességet értem, ami talán az elnöki beszéd műfaji sajátosságainak elkerülhetetlen összetevője. Ott van mindjárt az ünnepélyesnek tartott megszólítás: honfitársaim. Megalkotásakor a nyelvújítás korában egy, már kikopóban lévő, vagy mondjuk inkább így, régies kifejezésbe leheltek új életet. Igazi újraélesztés volt. Azóta eltelt jó kétszáz év, s a szó – valljuk be – újfent meglehetősen avíttas akusztikával cseng a fülünkben. Fogadjuk azonban el, hogy a rezsim narratívája kedveli ezeket a régies szavakat, ezzel is nyomatékosítva a hagyományos értékek mellett való meglehetősen hiteltelen kiállását (vö. asszonyság, vármegye, főispán). A szókincsbővítés jegyében had’ ajánljam a beszédírók figyelmében az Ómagyar Mária-siralom szövegét. Igazi aranybányára lelhetnek benne.

Mivel a gender-nézőpontot ideológiailag kukázták, azzal szintén ne foglalkozzunk, hogy egy ilyen kifejezés miképp képes megszólítani egyidejűleg honfiúkat és honleányokat, akik e hazában élnek. Tekintsünk el attól a kérdésfelvetéstől is, hogy a hon kifejezés etimológiájából kiindulva kiterjeszthető-e ez a megszólítás a narratívának megfelelően nyilvánvalóan szintén megszólítani szándékolt határon túl élőkre is, vagy sem? S ne firtassuk azt sem, hogy mi a helyzet a Magyarországnak a legkülönbözőbb szempontból ideiglenesen, vagy végleg hátat fordító magyar állampolgárokkal.

A szóösszetétel másik tagja azt állítja, hogy mi társak vagyunk. Egy – a szóhasználat szándékai szerint néhány szempontból legalábbis – homogén közösség tagjai. Igen, sokmillióan vagyunk magyarok. De hogy ki miképp éli meg a magyarságát az szintén sokmillió féle lehet. Egy végtelenül megosztott társadalom polgáraiként szinte elképzelhetetlen, hogy volna olyan közös nevező, amely értékalapon képes bennünket egyetlen kifejezéssel megnevezhetővé tenni. Személy szerint nekem hánynom kell attól, amikor egyazon szóval utalnak rám és a jelenlegi rezsim haszonélvezőire. Magamat semmilyen értelemben nem tekintem az ő társuknak, ahogy nyilván ők sem tekintenek engem annak. A köztársasági elnök a nemzet egységét hivatott megtestesíteni. Mit mondjak? Ez ma Magyarországon szinte lehetetlen vállalkozás.

Látszólag fecsegek. Ám a fentieken túl értelmezésre méltó eleme az elnöki beszédnek legfeljebb az a Petőfitől származó mondat volt, amely szerint Isten csodája, hogy áll még hazánk! Úgy bizony. Ha a mai politikai eliten múlt volna, már bizonyosan nem állna. A meccs azonban még mindig nem lefutott. Nem vígasztal se az, hogy van mire építenünk, se a fifikás magyar észjárás, se az összekapaszkodás idejének eljövetele. Nem várom azt se, hogy a döntéshozók tegyék könnyebbé ezt a küzdelmet. Nem fogják. Vártunk rá eleget, hiába. Félek, a reménység, a várakozás, a szeretet és a mosoly itt már nem segít. Egészen másra van szükségünk. Így aztán a beszédnek legfeljebb egyetlen mondatával tudok fenntartások nélkül azonosulni. Az utolsóval: Békét hozó új évet!

Képek forrása: MTI - Illyés Tibor / mek.oszk.hu / MTI / blikkruzs.blikk.hu