Nyafogni aztán tudnak. Sírnak-rínak éjt nappallá téve, mint a szopósmalacok.

Innen támadnak, onnan támadnak, ilyen akcióterv kell, olyan stratégiára van szükség. Mert mi vagyunk a világ áldozati bárányai, s talán az egyetlen gerinces a népek sokaságában. A szabadságszerető nép. Csak épp ezek nem tudnak semmit a szabadságról. Pedig bőven lett volna kitől tanulniuk. Nem más nemzetektől, hanem saját magunktól. Ám ők kívül helyezték magukat a józanságon, kívül a közösségen, kívül a mértéktartáson.

Nekik a szabadság nagyjából ennyit jelent: mi gátlástalanul elvehetünk mindent, nektek meg elefes (akinek esetleg gondot okozna az iménti mozaikszó dekódolása, forduljon bátran Ottlik Géza Iskola a határon című regényéhez. Valamelyik kukázásra ítélt példányára egy szeméttárolóban, ahová a Petőfi Irodalmi Múzeum félelmetesen magas színvonalú értékrenddel rendelkező lánglelkű vezére, Demeter Szilárd a magyar irodalom 80 %-át kívánja, talán még rátalál. Csak azért nem beszélek ezzel az alakkal kapcsolatban az írástudók árulásáról, mert ilyen gondolatokkal a fejében aligha lehet valaki a szó széles körben használt értelmében írástudó. Ő sem az.

Szóval megy nagyban a nyafogás, egyebek mellett arról, hogy a mi gyémántszilárdságú választási rendszerünket külföldről ordas támadás fogja érni tavasszal. Orbán arról hadovál, hogy – az USA után – most éppen Brüsszel készül valami beavatkozásra. Nagy Katalin persze adta a miniszterelnök alá a lovat reggel a Kossuthon, s a hatás nem is maradt el. A góré lelkesen kezdte egyetértőleg sorolni a nemzetrontó veszélyeket. Bevándorlás, energiaárak emelése, gyereknevelés. Jön Brüsszel, s ha céljait elérve a nemzeti kormányt már száműzték a választók, akkor reánk fog kényszeríteni mindenféle szörnyűséget.

A hogyan persze nem világos. Lelövik a levélszavazatokat hozó postagalambokat? Leitatják az ellenzéki megfigyelőket a szavazókörzetekben? Netán Kásler Miklós közreműködésével térítésmentes nemváltó műtéteket ajánlanak fel nekik? Igazából én azt sem tudom, kicsoda Brüsszel, vagy micsoda. Olyan jó lenne, ha Magyarország első embere egyszer leülne egy kávéra Brüsszellel, s megkérdezné tőle, hogy te Brüsszel, miért vagy te velünk ennyire genyó? Mi jó származik neked abból, ha lábbal tiprod a mi magyar nemzeti érdekekeinket. És mondd csak, kedves Brüsszel! Te komolyan emelni akarod az energia árát? Ezt akarod? Te tényleg azt akarod, hogy lerohanjanak bennünket a bevándorlók? Ezt akarod? Kedves Brüsszel, te tényleg meg akarod rontani a mi piros-fehér-zöld nemzeti gyermekeinket a gender-propagandával? Ezt akarod?

És szinte látom, ahogy Brüsszel – mielőtt válaszolna ezekre kivétel nélkül indokolt és korrekt kérdésekre – keresztbe veti neccharisnyába bújtatott lábait, komoly műgonddal, hosszasan, elgondolkodva kavargatja a kávéját, dús mellkasszőrzetén megigazítja mély dekoltázsát, s vérvörösre rúzsozott ajkai fölött végigsimítva tömött, ragyogó, fekete bajuszkáját odafordul Orbánhoz. Na idefigyelj, Viktor! Szerintem az lenne a legjobb, ha elhúznál innen a hazugságaiddal Kamcsatkába. Végül feláll, imaszőnyegét mértani pontossággal Mekka felé tájolja és imádkozni kezd. A miniszterelnök meg csak néz, némi együgyűséggel a tekintetében, s azt már csak magának motyogja, hogy de hát mi száguldunk, vágtatunk, hű, de nagyon jól állunk a harmadik oltással.

Egy másik vátesz közben önfeladó államot és önmarcangoló nemzeti politikát vizionál. Pörgetem magamban az elmúlt harminc évet. Azt próbálom magamban végiggondolni, voltunk-e már ennyire mélyen. Volt-e már valaha ekkora józanság-deficit a hazai közéletben. Hánytak-e fittyet bármikor ilyen mértékben a racionalitásra fittyék. Ülte-e már torát felettünk ennyi arcátlanság? S magamat kell-e szégyellenem, ha ennyi gazemberségről már csak annyi jut eszembe, hogy elefes?

Képek forrása: bookline.hu / index.hu / mutargy.com / nol.hu