A honkebel és a honderű egyszerre duzzadnak – csapatsportok esetében különösen –, ha sportolóink sikereket érnek el.

A magyar ilyenkor mindig többesszám első személyben beszél. Győztünk! Megnyertük. Bajnokok vagyunk! Szinte személyes sikerként élünk meg minden egyes olimpiai-, világ- és Európa-bajnoki aranyérmet. A kudarcok viszont előhoznak egy másik grammatikai megoldást. Az többesszám harmadik személy használatában van valami komor szigorúság, távolságtartás, sőt, fenyegetés. Veszítettek már megint. Gyengén játszottak. Fejben elfáradtak. Botlábúak. Ilyenkor a rajongók és a csapat már egyáltalán nem alkotnak szeretetközösséget.

Jól kalkulál az a politikus, aki népszerűségének növeléséhez a sportra tesz. Főleg akkor, ha jönnek a sikerek. Persze populizmus ez is. A régi panem et circenses elvének felmelegítése. A népnek régen és ma is kenyérre meg cirkuszra volt és van szüksége. S ha kenyérre nem is jut elég, még mindig ott a cirkusz. Bármennyire furcsa, az utóbbi összességében olcsóbb. És persze a panamázásnak is jobban kedvez. Elég egy kis túlárazás egy nagyobb beruházásnál, s máris mindenki jól jár. Na jó, nem mindenki, de a tűzhöz közel állók feltétlenül. Istenem, hány építkezésnél láttuk elszállni az árakat a tervezett költségvetéshez képest. Milliókkal, tízmilliókkal, százmilliókkal, milliárdokkal, tízmilliárdokkal… A lehetőségek határa a csillagos ég.

Persze van, hogy hiba csúszik a számításokba. A sportba érzékelhetően dől a pénz. Közpénz és privát is, meg olyan is, amely elvesztette közpénzjellegét. Az embernek az a benyomása, hogy a sport fuldoklik a pénzben. Lassan ott tartunk, hogy nem lehet észszerűen elkölteni. Egyre több szakember beszél arról, hogy a túl sok pénz akár gondot is okozhat. Én először talán Kemény Dénestől hallottam hasonlót. Hiszek neki, mert ért hozzá. Hiszek neki, mert az eredményei eddig mindig meggyőztek az igazáról. Hiszek neki, mert a másik álláspont képviselői meg sem közelítik azt, amit ő letett az asztalra.

Olvasom a 24.hu-n, hogy tíz év alatt csak TAO támogatásból 923 milliárd jutott a sportra. Összhangban van-e ez a nagyságrend az eredményességgel? És összhangban van-e annak a 12 milliárdnyi normatív támogatásnak a visszatartásával, amely a közel kétmilliós főváros tömegközlekedését veszélyezteti? Ugye nem hiszi senki, hogy a háttérben esetleg jogi, vagy pénzügyi akadályok állnak? Eléggé kilóg a lóláb. Leckéztessük meg a főpolgármester, aki… Már tudja a jó ég, mi a baj vele. És leckéztessük meg a fővárosiakat, akik testvérek között is a magyar választópolgárok tömegének közel 20 %-át adják. Csakhogy van, amikor a fegyver visszafelé sül el. Kicsinyes bosszú, politikai megtorlás ez az egész. És egyben tökéletesen jellemzi a rezsim működését. A fővárosiak azonban nem fognak felejteni. S azt a gazemberséget, amit velük művel ez a kormány, nem lehet majd néhány gesztussal meg nem történté tenni.

Ugyanakkor mindez csak a jéghegy csúcsa. Amit az orrunk elé tolnak, hogy csámcsogjunk rajta kedvünkre. Háborogjatok csak, addig se foglalkoztok a többivel. Mondjuk azzal, hogy mennyi pénz csörgedez az egyházaknak. Az ateistáknak gyűjtenek valahol külön? Olyan jó lenne tudni, hányan vallják magukat valamilyen felekezethez tartozónak, s hányan nem. A GDP-t hívők és felekezethez nem tartozók együtt hozzák össze. Milyen logika vezérli, hogy az egyházi kézben lévő oktatási intézmények – köszönhetően az infrastrukturális fejlesztések állami támogatásának – lassan teljes egészében átveszik az elitképzést, miközben az állami intézményekben gyakran omladozó falak közt folyik az oktatás. Hogyan állunk itt az arányokkal? És mi a helyzet a közkedvelt nemzeti oligarchákkal? Miféle nemzeti érdek fűződik ahhoz, hogy kevesek zsebe duzzadjon a pénztől, s a tömegekében pedig csak cincogjon a fillér? Normális ez így?

Mintha a Sztárcsinálók Történelmi lecke császárfiúknak című dala dübörögne mindenhonnan: „Pénzeső, hullik rád, hunyd le szemed. / Dől a pénz, állj csak alá, tárd ki zsebeidet. / Ajjajjaj!” Ajjajjaj, bizony. Közben ugyanis októberben 630 milliárd mínuszban zárt az államháztartás. Soha nem volt még ennyi. A költségvetés első tíz hónapban felhalmozott 2.922 milliárdos deficitje is csúcsnak számít. Magyarország még mindig nem jut hozzá az uniós helyreállítási alaphoz, elkótyavetyéltük a Norvég Alapok 77 milliárdos támogatását is – igaz, most aztán vétóval fenyegetőzünk egy Norvégiát érintő nyilatkozat dolgában –, egyelőre bedugultak Pfizer forrásaink, mert a közös EU-s beszerzés valamiért büdös volt, 176 honfitársunk hunyt el tegnap, a regisztrált fertőzöttek száma 12.637, de 5 milliárd forint értékben semmisítettünk meg lejárt szavatosságú PCR teszteket, melyek amúgy, a lejártuk előtt, használhatók lettek volna a covid elleni küzdelemben. Így állunk a választások közeledtével, s borítékolható, hogy nem fogjuk megúszni a veszélyhelyzet meghosszabbítását sem.

Képek forrása: nepszava.hu / 168.hu / szinhaz.org / boardmember.com