Nézem az origo.hu-n közzétett, szerencsésnek mondható baleset képeit.
Az M1-es autópályán, Komárom környékén valaki a belső sávból bevágott egy, a külső sávban haladó gépjármű elé. Utóbbi vezetője egy hirtelen mozdulattal kerülte el az ütközést, ám ettől az utánfutója előbb jobbra-balra imbolyogni kezdett, majd elszabadult, s átvágva a belső sávon mellette haladó két kocsi között, a pályatestet elválasztó korlátnak ütközött, rakományának egy része pedig átborult a szemközti oldalra. Félig laikuskén belegondolva is, volt ebben a jelenetben legalább három olyan mozzanat, amely könnyen vezethetett volna rendkívül súlyos tömegszerencsétlenséghez. Kizárólag a vakszerencsének köszönhető, hogy ezúttal nem így történt.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Gyakran közlekedek az M1-esen. Amit ott tapasztalok, az egyszerűen minősíthetetlen. Az összkép önmagában életveszélyes, a kétszáz fölött száguldozókkal, a büntetőfékezőkkel, a szabálytalanul előző kamionokkal, a halálra hajszolt sofőrök által vezetett, az éjszakában jobbra-balra billegő trélerekkel. Igazi horror. Persze szinte mindannyian felelősek vagyunk egy kicsit. Mégis, az, hogy az útjaink ennyire veszélyesek, nem írható pusztán a közlekedők rovására. Európa közepén egy ilyen úthálózat a 21. század harmadik évtizedében – az én fogalmaim szerint legalábbis – szégyen. Elfogadhatatlan, felháborító.
Az M1-esnek a főváros és a határ között már évtizedek óta 2x3, vagy inkább 2x4 sávosnak kellene lennie. Azt gondolom, a forgalomszámítások ezt egyértelművé teszik. És nem kell megmagyarázni, hogy az úthálózat fejlesztése milyen rettenetesen költséges műfaj. Az. Fizetünk érte eleget. Adóban, üzemanyagban, úthasználati díjban. Azt se fogom most idevarázsolni, mennyibe kerül nálunk, s mennyi a horvátországi hegyek között egy kilométer autópálya megépítése. Évekkel ezelőtt volt ebből jókora médiahecc, de simán lepergett azokról, akik hihetetlen hasznot húznak a magyar építési morálból. Pedig a felelőtlenség, a nemtörődömség ezen a területen is emberi életekben mérhető.
Elkészült utakat átadni Magyarországon a politikai presztízs fontos eleme. Az elit imád ollóval felsorakozni a szalag mögött. Rosszarcú mosolyok szerte az országban. Tök mindegy, hogy nyolcszáz méteres, nyolc, vagy nyolcvan kilóméteres a szakasz. Az se számít, hogy komplett a beruházás, vagy csak félig kész. Az aktuális rezsim dicsőségét hirdeti akkor is, ha Eu-s pénzből finanszírozták. Ma már az is hír, ha a társadalom fölött lebegők egyike betegség miatt nincs jelen a szalag átvágásakor. De a legborzasztóbb mégis talán az arcoknak az a sokasága, amely nem látható. A mértéktelenül gyarapodóké. A közbeszerzési zsonglőröké. Annyira elegem van belőlük.
Nem tudom, vége lesz-e valaha az ország szétrablásának. Szerencsés vagyok, a civilizált világ nagyobb részét bejárhattam. Így aztán tudom, mit jelent szabadon, normális körülmények között létezni, úgy, hogy az állam működése alig tűnik fel a mindennapokban. Bár meglehet, mégis inkább peches vagyok. Ha nem járhattam volna be a civilizált világ nagyobb részét, talán nem fájna ennyire, amit itthon látok. S akkor talán nem volna az az érzésem napról napra, hogy valamilyen úton-módon csak le kellene törölni az arcukról ezt az irritáló, ostoba, s egyben végtelenül elégedett mosolyt. Ezt akartátok, hát tessék! Kaptok egy darab nemzeti színű szalagot, s cserébe teletömhetitek a zsebeinket.
Ha nem járom be a világot, talán tényleg természetes volna mindez. Nem bosszantana az sem, hogy bár minden adott volt a magasabb minőséghez, Győr és Szombathely között autóút épült autópálya helyett. Hogy Rábafüzes felé a 8-ast két sávon fejlesztik. Hogy az iparűzési adótól megfosztott városokban a munkások a bakancsukkal tapossák, jobb esetben egy fából készült szerszámmal, vagy lapáttal döngölik be a kátyúba az aszfaltot. Vadkeleti normalitás, Magyarország, 2021. Lehet-e innen felemelkedés? Ezekkel a szalagvagdosókkal biztosan nem.
Képek forrása: 24.hu / aszfaltozas-katyuzas.hu
