A HVG ma közzétett egy januári levélrészletet. Nem tudom, hogy került a birtokába. Azt sem tudom, helyes-e, vagy sem, hogy – ha már a birtokába került – közzétette.

Az ízlésem mondjuk, erőteljesen tiltakozik ellene. A levélrészlet tartalma ellen azonban sokkal inkább. Az első két szó, ami az eszembe jut róla, a szervilizmus és az erkölcstelenség. A levél a HVG információi szerint olyan helyről érkezett, egyenesen Magyarország miniszterelnökét megszólítva, ahonnan az ember a legkevésbé várna hasonló megnyilatkozásokat. Az, hogy minden berzenkedésem ellenére mégis foglalkozom vele, pusztán azért van, mert egy ilyen levél létezése önmagán messze túlmutató jelenségeket is megmagyaráz.

Mindig nehéz helyzetet teremt, ha egy kiemelkedő szellemi teljesítményt felmutató művészről, tudósról, sportolóról kiderül, hogy a rajongója számára – túl e rajongás tárgyát képező tevékenységen – elfogadhatatlan erkölcsi, vagy egyáltalán, gondolkodói értékrendet követ. Így voltam Borkaival. Ami azon az átkozott jachton történt, meg persze a kevesebbet és halkabban emlegetett, mégis, az előbbinél talán lényegesebb korrupciós – egyelőre csak – vádak, a szememben összeegyeztethetetlenek mindazzal, ami miatt évtizedeken keresztül felnéztem rá. Még azt követően is, amikor egyértelművé vált, más szemüvegen keresztül nézzük a világot.

Közhelyes megfogalmazása ennek a problémának a művészetekkel összefüggésben, hogy elválasztható-e az életmű megítélése az alkotó mindennapi életétől. Bizony, az írók, költők, zeneszerzők és festőművészek a hétköznapok során sokszor elviselhetetlen személyiségek. József Attila dühkitörései, Szabó Lőrinc, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond szerelmi élete, hogy ne is folytassam a sort, miképp befolyásolják e szerzők megítélését? Vagy hogyan viszonyuljunk az 1920-ban Nobel-díjjal elismert, sokak által a modern irodalom atyjának, Norvégia lelkének tekintett Knut Hamsunnak a Harmadik Birodalom iránti rajongásához?

Zavarba ejtő emberi helyzetek. Valami hasonló zavar vett erőt rajtam a HVG mai közleményét olvasva. Egy általam rendkívül nagyra tartott kutatóról derült ki valami, ami talán jobb is lett volna, ha nem kerül felszínre. És mégis, Freund Tamás neurobiológus levele Orbán Viktorhoz fontos adalék a rezsim természetének megértéséhez. Freund tudományos teljesítménye megkérdőjelezhetetlen. A nemzetközi tudományos kitüntetések sokasága mellett itthon megkapott mindent, ami begyűjthető, a Széchenyi-díjtól, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjén át, egészen a Prima Primissima díjig. Átpolitizált társadalmunkban lényeges megjegyezni, hogy hazai elismeréseit különböző kormányzatok időszakaiban kapta.

Íme a HVG által idézett részlet Freund leveléből: „… a kormányt folyamatosan kritizáló, gyengén teljesítő társadalomtudományi kutatócsoportok, intézetek munkatársai – akiktől szerettünk volna megszabadulni – itt fognak maradni a nyakunkon, külföldön a kutyának sem kellenek, ha intézetük megszűnik, egyetemi állásaikon akkor is túl fognak élni, és onnan tovább mételyezik a közéletet és a fiatalságot”. Nehéz szavakat találni erre. Különös tekintettel arra, hogy feltehetően a Magyar Tudományos Akadémia elnöki posztjának egy lehetséges várományosáról beszélünk. Ő ítélkezik így más, messze nem a kompetenciájába tartozó tudományterületeken folyó munkáról. Szerinte ezek a kollégái megmételyezik a közéletet és az ifjúságot. Ő lihegi, súgja Orbán fülébe, hogy ezek folyamatosan kritizálják a kormányt. Nem kellenek ide ügyosztályok. Orbán rendszerébe ezek nélkül is dőlnek a lejárató információk. Ő súgja, búgja szirénhangon, hogy figyu, Vitya, ezektől a legjobb volna megszabadulni.

Magyarázatokat persze kereshetünk. A lassacskán kis gömböcként mindent bekebelező Innovációs és Technológiai Minisztérium vezetője, Palkovics László miniszter által teremtett, az akadémiai kutatóintézetek körül keletkezett káoszban szinte természetes, hogy minden intézet és minden kutató próbálja a neki leginkább megfelelő pozíciót kiküzdeni. Az viszont egyáltalán nem mindegy, ezt ki hogyan teszi. Alantas módon minősítve, lejáratva, kiszorítva a másikat, vagy inkább konszenzust keresve egy olyan lehetetlen szituációban, amely a hazai tudományos élet egészét tekintve sürgető megoldást követel. Orbán reakcióját nem ismerjük. Amennyiben határozottan visszautasította ezt az ocsmány szervilizmust, le a kalappal előtte. Ha viszont nem, akkor úgy tűnik, értékvilága tökéletes összhangban van Kövér Lászlóéval, aki semmi problémát nem lát abban, hogy az erkölcsöt olykor felülírhatja az érdek. Nekünk pedig marad egy újabb csalódás.

Képek forrása: posta.hu / hvg.hu / nepszava.hu / magyartakarek.blog.hu