Magyarországgal tényleg baj van. Csak pislogok jobbra-balra, s nem akarok hinni a szememnek, a fülemnek.

Özönlenek felém a képek, amelyeken azt látom, hogy „mi, magyarok” – s ezt most én mondom, méghozzá nem a Fidesztől újabban megszokott, kirekesztő szóhasználatban – igenis segítőkészek vagyunk.

Hosszú sorok télen a Blahán. Valahogy mindenkinek jut meleg étel. Abból a pénzből, amelyet sokan dobnak össze. Jobbról és balról egyaránt jut pénz a rászorulóknak. Beteg gyerekek várnak zsebből megfizethetetlen, az OEP által nem finanszírozott egészségügyi beavatkozásra. Elég közzétenni egy hosszú számsort, s aki teheti, már utal is tehetsége szerint. Máig emlékszem egy Örményországban történt földrengésre. Szinte egész Magyarország megmozdult. Táboroztatáshoz járultunk hozzá, pénz és élelmiszer adományokat gyűjtöttünk, aki pedig tehette, árván maradt gyerekeket fogadhatott örökbe.

Jó érzés része lenni az ilyen nagy összefogásoknak. Ezekben a helyzetekben senkit nem érdekel, honnan jön a segítség. Meg se fordul senki fejében, ha ő ad, akkor én nem adok, mert vele nem közösködöm. A vörösiszap katasztrófa időszakában szinte a levegőben lehetett érezni ezt az összetartozást. És nem érdekelt senkit, hogy magyar magyar, vagy roma magyar házát vitte el a szörnyű áradat. Hogy a fedél nélkül maradottak korábban a Fideszre, az MSZP-re, a DK-ra, vagy a Jobbikra szavaztak. Mindenki tudta, segíteni kell. Magyarországnak akkor – Nagy Lászlótól kölcsönözve a szót – volt még ember arca. Megkockáztatom, még az államnak is.

Úgy tűnik, ez az arc mára végleg elveszett. Jönnek az új nyikhajok, s azon élvezkednek, hogy egy nyakatekert jogi érvelésnek köszönhetően nem kötelező etetni a vízumra várakozókat a tranzitzónákban. Annak örülnek, hogy egy általuk gyűlölt ellenzéki képviselőnek a Nemzeti Nyomozóiroda nem adott igazat. Korábban soha nem tapasztalt primitív gúnnyal írják beszámolójuk címében a következőt:

Az NNI megpróbálta megértetni Szél Bernadettel, miért nem kötelessége az államnak élelmezni a külföldieket.

Mintha a képviselőasszony lacikonyhát akarna nyitni az országba látogató külföldiek számára állami pénzen. Mintha attól jóllaknának a tranzitzónákban rekedt szerencsétlenek, hogy ezek a zónák teszem azt Szerbia felé nyitottak, ezért ők nem tekinthetők fogvatartottaknak. Vasárnaponta pedig elégedetten nyalnák meg a szájuk szélét már abból a tényből adódóan, hogy vetethetnek maguknak élelmet az ott dolgozó szociális munkásokkal. Persze csak ha észnél vannak, mivel a megrendelt étel csak másnapra érkezik meg. Meg persze akkor, ha maradt rá pénzük, miután az otthoniak utolsó fillérét is összekaparták, hogy kifizessék az embercsempészeket.

Szögezzük le a Pesti Srácok munkatársai számára is világosan:

az elesetteken nem azért szokás segíteni, mert törvényileg kötelező!

Semmiféle jogszabály nem írja elő, hogy beszálljunk a Blahán osztott étel finanszírozásába, az OEP által kötelező támogatás híján magára hagyott betegek gyógyulásának elősegítésébe, vagy a természeti katasztrófák nyomán szenvedők kínjainak enyhítésébe. Az ember azért segít, mert

1. léteznek rászorulók,
2. megteheti,
3. van rá morális késztetése. Ilyen egyszerű.

Annak örülni, hogy az NNI talál ilyen, vagy olyan jogi érveket arra, hogy az államnak márpedig nem kötelező etetni a tranzitzónákban rekedteket – már bocsánat a kifejezésért – jó nagy faszság. Aki ilyennek örülni tud, annak nincsen ember arca. Ha ilyen alakok lakják az idegengyűlölő politikai erők hátterében meghúzódó médiát, akkor az emberi arc hiánya ráég ezekre a politikusokra, s a pátjaikra, de az őket bármilyen formában támogatókra is. A szégyent azonban, ami az embertelenségük után marad, s amit az egész világ lát, mi viseljük. Mi, magyarok. És nem az orbáni értelemben.

Képek forrása: hirben.hu / origo.hu / pestisracok.hu / za.pinterest.com