Próbálok minél kevesebb dologra túlzott ingerültséggel reagálni. Az ember igyekezzen óvni az egészségét.

Az Esterházy Pétert érő mind gyakoribb, többnyire mérhetetlenül ostobán nacionalista támadások azonban feldühítenek. Érzékeny pont ő az életemben. Ismertem személyesen. Nem olvastam tőle mindent, de viszonylag talán elég sokat. S amit olvastam, az minden esetben lenyűgözött.

Lenyűgözött egyebek mellett a nyelvezete. Az, ahogy képes volt a magyar nyelvet elvinni szinte a végső határokig. Azt nem merem állítani, hogy kimeríteni, mert nagy valószínűséggel a nyelvünkben rejlő lehetőségek kimeríthetetlenek. Én azonban nem ismerek egyetlen szerzőt sem a kortárs magyar irodalomban, aki oly természetességgel mutatta meg, hogy igen, a mi nyelvünk még erre is képes. A maga idején és a maga módján talán Jókai is ezt csinálta. A lényeges itt ez: a maga idején és a maga módján. Az ő nyelvhasználata az ő korával korrelált. Ez egyben azt is jelenti, hogy Jókai szépséges nyelve napjaink világával köszönő viszonyban sincs.

Esterházyé annál inkább. Az ő nyelve elképesztő pontossággal képes reflektálni mindarra, ami körülvesz bennünket. Mindarra, ami Jókai nyelvén már nem mondható el. Arra, amit ma anakronizmus nélkül nevezhetünk értékesnek, vagy értéktelennek. Arra, ami még a miénk maradt. Hiába törekszik a mai kultúrpolitika, hogy egy 19. századi értékvilágba, s ezzel együtt nyelveszménybe révüljünk. Hol a határ? Jókai, Kazinczy, esetleg az Ó-magyar Mária siralom? „Volék sirolm tudotlon. / Sirolmol sepedik”. Értelmezhető-e ezen a nyelven az MTA tönkretétele? Aligha fog menni. Az eredmény látható. Szövegértési problémák, elfordulás az olvasástól, milliárdos támogatás mellett is százmilliós veszteséget produkáló Nemzeti Színház.

Aztán lenyűgözött Esterházy gondolkodása is. Az, hogy elérte, amire eddig egyetlen politikai kurzus sem volt képes. A világon mindenütt felkapták a fejüket, ha fordításban is megjelentek a művei. Hoppá, itt valami fontos történt. Valami, ami bennünket is érdekelhet, ami nekünk is fontos, lényegi, hisz érint bennünket. Magyar szerzőket a legritkábban jelentetnek meg ok nélkül külföldön. Esterházy azonban elhelyezte, tényezővé és láthatóvá tette Magyarországot Európa térképen. Eddig jobbára csak a tudomány és a művészet tudta ezt elérni. Épp most teszik tönkre mindkettőt. Meg talán Rubik Ernő.

Ez a gondolkodás azért fontos a számomra – kapaszkodjanak meg, idegengyűlölő honfitársaim –, mert mindennél mélyebben magyar. Mert azzal juttatta éltető oxigénhez a kultúránkat, hogy kitárt ajtót, ablakot, s beengedte a friss és fényes szeleket. Mert nem kirekesztett bennünket a világból, hanem annak szerves részévé tett. Mert képes volt és képes ma is olyannak láttatni magunkat, amilyenek valóban vagyunk. Még akkor is, ha ez a szembenézés, az a tükörkép többnyire fáj. Úgy, ahogy Ady is tette a legnagyszerűbb pillanataiban.

Erre most jön valaki, s bejelenti egy, a közhiedelem szerint komolynak tekinthető plénum előtt, hogy Esterházy Péter kultúraromboló. Ez itt egy blog. Nem igazán tudom, mit engedhetek meg magamnak e sorok között, s mit nem? Azt sem tudom és nincs is kedvem mérlegelni, hogy Takaró Mihály közszereplő-e, vagy sem? Ezért aztán a jelzőket, amelyek a hír hallatán kikívánkoznak belőlem, inkább kerülöm. Leginkább talán azért, mert Esterházy a nyilvános megszólalásai során mindig kerülte a vulgarizmust, eltekintve azoktól a helyzetektől, amikor annak irodalmi értéke volt. Hozzá volna méltatlan, ha a támadáshoz méltó, ám Esterházytól idegen hangütéssel reagálnék.

Tény, hogy a jelenlegi kultúrpolitika egyik zászlóshajója az a Takaró Mihály, aki hatékonyan szorgalmazta Tormay Cécile, Szabó Dezső és Nyírő József felvételét a Nemzeti Alaptantervbe. Ő az, akit újabban a NAT hazafiasításával kapcsolatos feladatok elvégzésével is hírbe hoztak. Megnéztem, a Wikipedián felsorolt nyolc kitüntetéséből hetet 2012 után kapott. Ugye ehhez nem kell semmit hozzáfűzni. Gyanítom, ott toporog a Kossuth-díj előszobájában. A szavainak – itthon – bizonyára van súlya azok körében, akiket megmondó embernek szokás nevezni. Tartani lehet tehát attól, ha ő azt mondja, hogy Esterházy kultúraromboló, s ezért nem kell tanítani, akkor ez be is fog következni.

Egy olyan ember akarja most Esterházy Pétert kirekeszteni a tanítandó magyar irodalomból, aki szerint nem ártana feltenni magunknak a kérdést, mit tettünk a magyarság megmaradásáért? Azt gondolom, Esterházynál kevesen tettek többet. Persze egy humortalan, öniróniától és leginkább önkritikától mentes közegben ezt nehéz elfogadni. Nem tudom, Takaró Mihálynak hány idegen nyelvre lefordított szépirodalmi műve van – íróként is aposztrofálják ugyanis személyét –, szóval hány alkotása vitte hírét a világba a magyar kultúrának, a magyar irodalomnak?

Aki, mint Takaró, a magyarság megmaradásáért tett erőfeszítést abban méri, hogy az illető hány gyereket szült, azt tilos volna a köz dolgait érintő ügyeknek még a közelébe is engedni. Aki szerint az a szülő, akinek a gyermeke kivándorolt az országból, az valamit elrontott, nos, az aligha érzékel bármit is a magyarság problémáinak összetettségéből. Én az ilyen figurákat tekintem kultúrarombolónak, s tartom megbocsáthatatlan bűnnek meghatározó pozícióba helyezésüket.

Ahogy bűnnek tartom azt is, ha a hazai értelmiség ilyen esetekben hallgat. Ha nem áll ki egységesen önmagáért. Az MTA példája pontosan jelzi, mennyire hatékony a szétforgácsolódó, csendes háborgás. Tudom és értem: „egy bizonyos szint fölött, nem süllyedünk egy bizonyos szint alá”. Oda, ahol Takaró véleménye és gondolkodása van. Mégis, akármennyire közkedvelt és szellemes is ez a fordulat, talán ez az egyetlen dolog, amiben Esterházy tévedett. Bizonyos helyzetekben nem maradhatunk csendben. És nem óvhatjuk a kezünk tisztaságát, ha szennyes dolgokhoz kell nyúlnunk.

A 20. század végén, a 21. század elején ő hozzájárult ahhoz, hogy a magyar kultúra megtalálja helyét az új időkben, egy új világban. Igazi kultúrateremtő személyiség volt. S most, három évvel a halála után olyanok próbálják beletörölni szutyoktól szennyes talpukat, akik méltatlanok a magyarság képviseletére. Ha ezt szó nélkül tűrjük, megérdemeljük, hogy eltűnjünk a történelem süllyesztőjében. Aztán meglehet, Esterházy csak röhögne egy jót ezen az egészen.

Képek forrása: 24.hu / 168ora.hu / books.google.com