A Vasárnapi Hírek megbízásából a Publicus Intézet reprezentatív közvéleménykutatást végzett augusztus 10. és 17. között 998 fő megkérdezésével.
Ahogy leírom ezeket a szavakat, már látom is magam előtt a kommenteket. Ja, kérem, a Vasárnapi Hírek! Ha ők rendelték meg, akkor ne jöjjön nekem senki azzal a kutatással. Hiszen ott Avar János a vezető publicista, nem? Az, aki hosszú éveken keresztül washingtoni tudósító volt. Talán már a Watergate-botrányról is ő tudósított! Az utolsók között van a klasszikus értelemben vett újságírók között, ’99-ben mégis kirúgták a jobbra húzó Magyar Nemzettől. Ugye nem hiszi senki, hogy elfogulatlan lenne? Ahogy magáról a lapról is aligha lehet elfogulatlanságot feltételezni.
Ráadásul a Publicus Intézettől? Ugyan már! Nem ez az a cég, amelyikről 2008-ban a Kurucinfo megírta az Ömlik a közpénz a komcsi-zsidó haveroknak cím alatt, hogy kapott 20 misit az Ecostaton keresztül a Miniszterelnöki Hivataltól? A főnöke meg az a Pulai András, akinek az apja… Na, hagyjatok már!
És így megy ez jobbról balra és balról jobbra, a végtelenségig. Valami olyan, önmagából kifordult világba keveredtünk, amelyben annál, ami elhangzik, sokkal fontosabbnak tűnik az, hogy ki mondja. Egy-egy állítást egy politikai oldal és annak szimpatizánsai az alapján minősítenek igaznak, vagy hamisnak, hogy hozzájuk közelebb, vagy tőlük távolabb álló forrásból hangzik el. Hogy esetleg megfontolnák ezen állítások tartalmát, mielőtt lesöprik az asztalról, lassan szinte elképzelhetetlen. Ezt egy DK-s mondta? Akkor hülyeség. Fideszes? Még inkább az. Mi? Hogy Jobbikos? Nem érdekel, el se mondd! És így tovább.
Megvallom, engem ez rémesen idegesít. Még akkor is, ha az egyre gyakoribb őszinteségi rohamaim során magamnak is be kell, valljam, bizonyos helyzetekben én is nehezen tudok szabadulni az előítéleteimtől. Most azonban, hogy ezt tisztáztuk, tegyünk kísérletet arra, hogy előítélet mentesen gondoljuk végig a Publicus közvéleménykutatását.
Kutatások, felmérések tanulmányozása többnyire részben bizalom kérdése is. Esetünkben az a jelző, hogy reprezentatív, nagyjából annyit tesz, hogy a Publicus a munkája során bizonyos kutatásmódszertani szempontoknak igyekszik eleget tenni. Ezek érintik magukat a kérdéseket, valamint a megkérdezettek kiválasztását is. 998 választó korú megkérdezett személy válaszai alapján akkor lehet következtetéseket levonni a teljes választókorú lakosságra vonatkozóan, ha a felmérés képes megjeleníteni a különböző választói rétegek álláspontját.
Teszem azt, a felmérésben leképeződik a társadalom életkor, nemek, iskolai végzettség szerinti sokszínűsége, régiók és településszerkezet szerinti megoszlása, pártszimpátiára vonatkozó arányok stb. Persze ennél jóval összetettebb a dolog.. Mindezt csak azért írom le itt, hogy elejét vegyem az fent jelzett, megengedhetetlenül leegyszerűsítő kinyilatkoztatásoknak. Igaz az is, hogy egy ilyen kutatást is lehet manipulálni. Durva példát említve, a rossz kérdések pl. eleve befolyásolhatják a válaszokat. A megtévesztés kifinomultabb eszköze, ha bizonyos kérdések nagyobb hangsúlyt kapnak, mint a hasonló súlyú egyéb problémafelvetések. Ez alapvetően torzíthatja a képet.
Nem akarnék okoskodni, mégis azt kell mondanom, értelmezni egy ilyen közvéleménykutatást csak úgy lehet, illetve csak úgy van értelme, ha hiszünk annak szakmai korrektségében. Én tehát abból indulok ki, s ehhez mindaddig ragaszkodom is, ameddig az ellenkezőjéről meg nem győződöm, hogy a Publicus felmérése a szakma írott és íratlan szabályainak legteljesebb betartásával készült. Az eredményeit éppen ezért tartom elkeserítőnek. Azok ráadásul egybe esnek a személyes tapasztalataimmal.
A megkérdezettek közel hét családtagja, illetve közeli ismerőse vándorolt ki ugyanis külföldre. Ez egy nagyon durva adat. Végigpörgettem az agyamban a rokonokat, barátokat, ismerősöket. Nálam jóval több jött ki. A legfájdalmasabbak azok az esetek, amikor egy válást követően költözik az egyik szülő – persze a másik szülő jóváhagyásával – tartósan külföldre, mert itthon nem látnak lehetőséget a boldogulásra.
A megkérdezettek 15 %-a tervezi, hogy a jövőben külföldön vállal munkát. Ez a lakosságra vetítve 1,2 millió ember. A családtagokkal együtt azonban 1,5 millió. Miközben az állami kiadások minden erőfeszítés ellenére alig csökkennek, amennyiben ezek a „tervek” valósággá válnak, az a fenti 1,2 millió emberen keresztül jelentősen érinteni fogja az adóbevételeket, valamint az egészségügyi és nyugdíjrendszer bevételeit.
Még ennél is elkeserítőbb, hogy a 30 év alatti munkavállalók 41 % tervezi, hogy külföldön vállal munkát (ez önmagában 580 ezer munkavállalót jelent). Még a 30 és 44 éves kor közöttieknek is 20 % menne dolgozni a határokon túlra. A kormány szerint persze puszta kalandvágyból. Amennyiben ez valóban bekövetkezik – s jöhetnek nekem azzal, hogy sokan úgyis visszajönnek, s nyilván akadnak is majd ilyenek – ugyan miből fogja ez az ország fenntartani a nagy ellátó rendszereit?
Ezúttal megengedem magamnak, hogy a közvéleménykutatásból csupán ezt a néhány adatot hozom szóba. Az elvágyódás hátterében meghúzódó politikai motivációkat firtató kérdésekre inkább ki sem térek. Ezt azért teszem, hogy próbáljuk politikai szimpátiák és averziók nélkül átgondolni a következményeket. Annyit jegyzek meg csupán, hogy a legtöbben továbbra is a magasabb bérek reményében hagynák el az országot, de egyre többen emlegetnek a politikában gyökerező okokat is.
A legtöbb párt majd’ belerokkan az erőlködésbe, hogy nagyobbnak, erősebbnek mutassa magát, mint amekkora. Amikor meg hatalomra jut, az országgal teszi ugyanezt. Mintha nem volnánk képesek elfogadni önmagunkat olyannak, amilyenek valóban vagyunk. Hány miniszterelnökünk ringatta magát abban a hitben, hogy ő 15 millió magyar miniszterelnöke. Innen súgom meg nekik: jó, ha 2,5 millióé. Mint amikor egy kisgyerek állandóan ágaskodik, mert magasabbnak akar tetszeni a másiknál.
Közben megfeledkezünk arról, hogy élhetővé, vonzóvá tegyük ezt az országot. Olyanná, amelyben érdemes itthon maradni. Bécsre, az egyre veszélyesebbnek és koszosabbnak hazudott szomszéd várra mutogatunk, miközben a világ legjobb városának minősítik. Mi pedig mintha szándékosan gerjesztenénk utálatot a határokon belül a különböző vallási, etnikai, társadalmi csoportok között. Jobb és baloldali művészek lassan éppen úgy nem beszélnek egymással, mint a jobb és baloldali politikusok. Politikát csinálunk a sportból, a kultúrából, egyáltalán mindenből. Értéknek hazudott ostoba, de leginkább idejét múlt ideológiákat csempészünk a gyerekeink oktatásba. A külföld pedig vagy röhög rajtunk, vagy úgy néz ránk, ahogy Magyarország néz a határkerítésen keresztül a segítségre szoruló tömegekre.
Könyörgöm, hát miért nem lehet itt egy felszabadult, nyitott, jókedvű és sokszínű társadalmat kialakítani? Tényleg 10 millió, nagybajuszú búsuló juhász váltaná meg a világunkat? Hát tényleg nem tanultunk semmit a saját történelmünkből és kultúránkból ezen a magyar ugaron? Batsányival együtt dobjuk ki Adyt is? Petőfivel pedig Lisztet? Ha elhisszük, hogy mindenki a magyart üti, előbb, vagy utóbb érezni is fogjuk a csapásokat. Miért ülünk fel ezeknek a sületlenségeknek? Hogy szerethetnének bennünket, ha mi sem szeretjük magunkat? Hogy akarhat felemelkedni egy ország, amelyet elhagynak a polgárai? Az lesz-e a sorsunk, mint a Keats amforájára festett településnek? „Oh, kicsi város, néped elhagyott / S közülük hírt regélni nem megyen / Csöndbe vissza soha senki már…”
Képek forrása: sztarklikk / pt.slideshare.net / theoi.com / haon.hu
